Egy álomszerű, pasztellszínű konyhában – ahol a falak halvány sárgák és lilák, és az illatok már messziről mosolyt csalnak az orrodra – ült egy boldog kis kávészínű Cocker Spániel, és épp élete egyik legjobb pillanatát élte át.
Az asztalon előtte ott terpeszkedett egy hatalmas, jócskán megpakolt mogyoróvajas-lekváros szendvics – az a fajta, amitől az ember gyerekké változik vissza egy falat alatt. A kenyérből kicsordult a lila szőlődzsem, a mogyoróvaj pedig vidáman csillogott a fényben, mint egy aranybarna örvény.
És a Spániel? Ő nem foglalkozott etikettel vagy elegáns falatozással. Boldogan harapott bele a szendvicsbe, olyan lendülettel, hogy az egyik fülébe is ragadt egy kis lekvár. Az orrán pedig – természetesen – egy aprócska mogyoróvaj-paca üldögélt, mintha oda tartozna.
A kutya jobb oldalán egy félig nyitott mogyoróvajas üveg csillogott, balra egy kissé már maszatos lekváros üveg pislogott az üres kenyércsücsök felé, mintha ő is falatozni szeretne.
A Cocker Spániel minden falattal úgy nézett ki, mintha épp a világ legnagyobb titkát fedezte volna fel: hogy a mogyoróvaj és lekvár tökéletes összhangja maga az egyszerű boldogság.
A háttér halk volt, a fények puhák, és a világ lelassult egy pillanatra. Csak a ropogós kenyér hangja és a boldog kutyamosoly létezett.
És ha bárki megkérdezte volna, miért ez a nap olyan különleges, elég lett volna csak ránézni a kis kutyára, aki épp lenyalta az orrát, megnyalta a szája szélét, és azt mondta volna:
– „Boldog Mogyoróvaj és Lekvár Napot! Ez a legjobb dolog, ami ma történhetett!”
És valóban: néha egy szendvics, egy mosoly, és egy kis mogyoróvajas orr épp elég ahhoz, hogy tökéletes legyen a nap.
