A nap már emelkedett, aranyfénye áttörte az erdő fáinak lombkoronáját, és megcsillant a felszínen hömpölygő folyó vizén. A csend csak pillanatnyi volt, mint az a lélegzet, amit a világ visszatart, mielőtt valami igazán lenyűgöző történik.
A víz hirtelen felcsapott – egy ménes vezére tört át a part menti fák közül. A fekete csődör izmai úgy feszültek, mint egy szobrász álma: tökéletes, erős és szilaj. Szemeiben nem volt félelem – csak cél, vágy és ösztön. A sörénye, mint a vihar szele, vadul lobogott mögötte, miközben a patái robajjal csapták fel a sekély folyó vizét, és a napfény minden egyes vízcseppet szikrázó koronává változtatott körülötte.
A látvány olyan volt, mint egy álom pillanatképe: tiszta erő és szabadság egyetlen mozdulatban. A természet minden eleme összefonódott ezzel a lóval – a víz, a nap, a szél – mintha maga a világ tartaná a levegőt, hogy ne zavarja meg ezt a tökéletes pillanatot.
Nem volt ott senki, csak az erdő, a madarak, és a folyó, de mégis: minden figyelt. Mert ez nem csak egy ló volt. Ő volt a szabadság megtestesülése. Egyetlen száguldó gondolat a világban, amit nem lehet bezárni, megszelídíteni, megállítani.
Amikor a csődör elérte a túlsó partot, egy pillanatra megállt. Felkapta a fejét, a mellkasa emelkedett, orrlyukai tágultak, és ahogy a nap teljes fényében fürdött, úgy tűnt, mintha egy régi legenda elevenedne meg előtted.
És ha valaki egyszer látta ezt a pillanatot – a vízcseppekkel koronázott fekete lovat, amint átvág a folyón –, az többé nem felejtette el.
Mert az ilyen látvány nem csak a szemedben marad meg.
A szívedbe vágtat.
És ott is marad.
