A stúdió lágy fényben úszott, mintha az egész terem valami álomszerű világba fordult volna át. A padlón halk neszek, apró lépések és nevetések születtek, miközben a háttérben egy halk zongoradallam szinte láthatatlanul lebegett a levegőben. Mégis, minden figyelem egyetlen pontra szegeződött: két nyolcéves gyerekre, akik épp táncra perdültek.
A kisfiú, farmerdzsekiben és sportcipőben, kissé félénken nézett körbe, de amikor megfogta a mellette álló lány kezét, az arca kisimult. Mert tudta: vele bármit lehet.
A kislány, hófehér, fodros csipkeruhában, olyan volt, mint egy mesebeli hercegnő – nem az a fényűző fajta, hanem az, aki egy mosollyal meg tudja változtatni a világot. Haját a fény arannyá szőtte, ahogy pörgött, és szoknyája úgy libbent körülötte, mintha a levegő is ünnepelné őt.
Egy apró mozdulat, egy egymásra pillantás, és már táncoltak is.
Nem volt előre megbeszélve.
Nem volt koreográfia.
Csak ösztön, játék és öröm.
A fiú egy kis lendülettel előrelépett, a lány automatikusan követte. Kézen fogva fordultak egyet, majd egy másikat – és minden egyes mozdulattal valami különös varázs lengte be a teret. Az emberek – a szülők, a fotós, az asszisztens – mind némán figyelték őket.
Mintha valami ősi, elfeledett öröm elevenedett volna meg bennük.
Az a fajta öröm, amit csak a gyerekek ismernek, akik még nem felejtettek el élni a pillanatnak.
A kislány egyszer csak elnevette magát, a fiú vele nevetett. És a nevetésük nem volt hangos, de olyan őszinte volt, hogy a falak is visszamosolyogtak rájuk. A tánc egyre könnyedebbé vált – már nem is tánc volt, hanem repülés. Egy belső ritmus, ami csak rájuk tartozott.
Amikor végül megálltak, zihálva, kipirultan, még mindig egymás kezét fogták. A világ körülöttük visszatért a valóságba – de bennük valami ott maradt a meséből.
A kislány lehajtotta a fejét, és halkan azt mondta:
– Ez volt a legjobb napom.
A kisfiú elmosolyodott:
– Holnap megismételhetjük.
És így is lett.
Mert amíg egymás kezét fogják, addig táncolni fognak – ha nem is mindig a lábukon, akkor a szívük mélyén, ahol minden gyerek megőrzi azokat a pillanatokat, amikor igazán boldog volt.
És lehet, hogy egy nap felnőnek. De az a tánc, amit akkor ott, azon a napon táncoltak, örökre ott marad valahol bennük – mint egy halvány fény egy régimódi stúdióban, ahol két kisgyerek mosolya megállította az időt.
