A város szívében, egy apró mellékutcában, ahol a járdák repedezettek, a boltok cégérein pedig kopik a festék, volt egy kis pad. Semmi különös nem volt benne – csak egy öreg, vaskeretes ülőalkalmatosság, mellette egy cserepes muskátli, amit valaki rendszeresen megöntözött.
És a pad előtt, minden áldott nap, ott ült Bors.
Bors egy fekete-fehér keverék kutya volt, kissé kócos, de okos szemű és tiszta lelkű. Ő nem tartozott senkihez hivatalosan – de valójában mindenkié volt. A pékségben kapott egy darabka kiflit, a zöldséges néni almákat gurított elé, a szomszéd kávézó pincére pedig rendszeresen letett neki egy kis tálka vizet.
Mégis, Bors minden délelőtt pontosan tíz órakor megérkezett a padhoz. Leült. És várt.
Aki ismerte a környéket, tudta a történetet. Bors valaha egy öreg bácsié volt, egy nyugdíjas tanáré, akinek a napjai a kora reggeli séták, a padon ülés, és egy kis könyvolvasás között teltek. A bácsi mindig elhozta magával Borsot. Ők ketten órákon át ültek a padon – néha beszélgetve, néha csak hallgatva, miközben az élet elsuhant mellettük.
Aztán egy napon a bácsi nem jött többé. A pad üres maradt. De Bors visszajött. Mert ő nem felejt.
Minden nap leült ugyanoda. Előbb csak pár percre, aztán hosszabb időre. A járókelők megszokták, hogy egy fekete-fehér kutya ül a pad előtt, komolyan, figyelmesen, mintha hallgatná a régi történetek visszhangját.
Egy fiatal fiú, aki gyakran járt arra iskolába menet, egyszer leült mellé. Nem mondott semmit. Csak nézte a kutyát. Bors odafordult, és lehajtotta a fejét a fiú lábára. Onnantól a fiú is gyakran visszajárt – és hozott könyvet. Úgy olvasott fel Borsnak, mint régen a bácsi.
A város változott. Új üzletek nyíltak, mások bezártak. De a pad, a muskátli, és Bors története ott maradt.
És ha egyszer valaki elhalad arra, és lát egy régi pad előtt ülni egy fekete-fehér kutyát, akinek a tekintete több, mint amit szavakkal ki lehet fejezni – akkor tudni fogja:
Ez nem csak egy kutya. Ez egy emlék őre, egy barátság hűséges árnyéka, egy élő történet a szeretetről, ami sosem múlik el teljesen.
És amíg Bors ül a pad mellett, addig a bácsi is ott van – csak épp egy másik világban olvas.
És talán néha, ha jól figyelsz, még hallani is lehet a lapozás halk neszét.
