Az erdő mélyén, ahol a fény csak szűrődve érkezik meg, és az avar is ősi titkokat rejt, van egy fa, amelyről azt mondják: nem nőtt, hanem emlékezett. A törzse göcsörtös, vastag, a lombja évszázadok óta rejtegeti az eget. És ott, magasan, ahol a mohával borított ágak közt csak a szél jár vendégként, ül egy farkas.
Nem akármilyen.
Ez a farkas nem a földön vadászik. Nem falkában jár. Nem üvölt a holdnak. Ő figyel. Csendesen, mozdulatlanul. Fent, a fák felett.
A bundája finom, sűrű és ragyogó, mintha ezüstszálak fonódtak volna össze szürkében és fehérben. A szeme borostyánszínű, mély és nyugodt — nem a vadászó ragadozó türelmetlenségével, hanem egy őrző bölcsességével.
A helyiek csak úgy emlegetik: „Az Árnyak Őrzője.” A legenda szerint akkor jelent meg először a fákon, amikor az emberek elkezdték elfelejteni, hogyan kell csendben lenni az erdőben. A farkas nem azért jött, hogy féljenek tőle. Hanem hogy emlékeztessen: van, amit csak a csendben hallhatsz meg.
Senki sem tudja, hogyan jutott fel oda. A faágak karcsúak, a magasság szédítő. És mégis, ő ott ül — nyugodtan, méltóságteljesen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy farkas a lombok között pihen.
És aki elég bátor — vagy elég szerencsés — ahhoz, hogy meglássa őt, annak a szívében egy pillanatra elcsendesül minden.
Mert ez a pillanat nem hétköznapi.
Ez a pillanat emlékeztet rá, hogy a természet nem csak lent van, a gyökerekben és a talpunk alatt. Hanem fent is, a lombkoronákban, az álmokban, és abban a halkan lélegző térben, ahol az ember már csak vendég.
És ott, az ágon, a moha közepén, ül tovább a farkas.
Nem mozdul.
Csak néz.
És őrzi az erdő lelkét.
