A szavanna szélén, ahol a fű aranylóan ringatózik a napsütésben, és a levegőben virágpor táncol, ott élt Lili, a legkülönösebb kis struccfióka, akit valaha láttak.
Lili nem volt olyan, mint a többi fióka. Ő nem akart egész nap futkosni és porban hemperegni. Sokkal inkább szeretett álmodozni – például arról, milyen lenne, ha egy nap balerina lehetne.
Egy reggel, miután a nap felkelt, és az ég rózsaszínből lassan narancssárgába simult, Lili egy tüllszoknyát talált a bokrok között. Valaki talán elejtette, valaki talán direkt hagyta ott – de Lili számára ez varázslat volt. A szoknyát óvatosan köré tekerte, és boldogan üldögélt benne, mintha mindig is az övé lett volna.
Fejére néhány apró, pasztellszínű virág tapadt a harmatos fűből, és a pillanat annyira szép volt, hogy még a szellő is megállt egy másodpercre, csak hogy jobban megnézze.
Lili hosszú szempilláival pislogott, megemelte a fejét, és úgy nézett körbe, mintha azt kérdezné:
„Ugye így is lehet struccnak lenni?”
És a világ válasza egy halk, meleg fény volt, ami rávetült. Mögötte a háttér elmosódott – finom, álomszerű színátmenetekben úszott, mint egy különleges festmény. Mintha a valóság egy kicsit hátrébb lépett volna, hogy helyet adjon Lilinek.
És bár a többi fióka először csodálkozva nézte, mit csinál, később ők is odasereglettek. Valaki egy szalagot hozott, más egy virágot. Lili pedig boldogan osztotta meg velük a szoknyája ráncait, és nevetett, ahogy csak egy igazán boldog struccfióka tud.
Azóta is mondják, ha nagyon csendben vagy, és a szavanna fölött a színek különösen puhák, meg lehet látni egy kis tüllbe burkolózott fiókát, aki emlékeztet rá:
Nem kell pont olyan legyél, mint a többiek. Elég, ha pont olyan vagy, amilyen lenni szeretnél.
És Lili pontosan ilyen volt.
Egy tüllszoknyás, virágkoszorús, álmodozó kis csoda.
