Egy kép, egy történet – 2025.04.13.

lovagok

A világ mély csendben pihent, mint egy régóta elfeledett álom, amit csak néha súg vissza a szél. A táj kihalt volt, de nem üres – inkább nyugodt, olyan, mintha minden lélek csak épp visszavonult volna, hogy helyet adjon a csodának.

A fagyott föld fölött puha, hajnali köd ült, amely lassan forgott a hómezők felett. És a köd közepéből, szinte hangtalanul, lovasok bukkantak elő.

Nem vágtattak. Nem törtettek. Haladtak. Méltósággal, ritmusban a föld szívverésével. Hosszú, fekete köpenyük lobogott mögöttük, mint selyemként sodródó árnyék, és a holdfény ezüstös ragyogást vont köréjük.

Ők voltak a Holdlovasok.

A hagyomány úgy tartja, hogy a világ minden sarkában, ahol a csend elég mély, ahol a természet még érintetlen, ott megjelennek ők. Nem harcosok. Nem kísértetek. Hanem őrzők – a történetek, az emlékek, az elfeledett álmok őrzői.

A hold, mely aznap este jegesen kék fényben ragyogott, hátborzongató helyett inkább békés volt, mintha egy másik világ tükröződött volna benne. És ebben a fényben minden részlet tökéletesen látszott: a lovak fémesen csillogó láncai, a nyeregre karcolt jelek, a vándorok páncéljának kopott mintái – mind egy régi történet nyomai.

Az egyik lovas enyhén oldalra fordította fejét, és a szemében nem volt sem harag, sem sötétség – csak figyelem. Mintha tudta volna, hogy nézed. Mintha érezte volna, hogy ma éjjel tanúja van a csodának.

Ők nem szóltak. Nem integettek. Nem álltak meg.

Nem is azért jöttek.

A Holdlovasok mindig csak egyszer láthatók, amikor az ég és a föld közé csend hull. És aki látja őket, abban valami mélyen megváltozik: nem hangosan, nem látványosan – csak egy kicsit beljebb, a lélek legcsendesebb zugában.

Mert ők emlékeztetnek valamire, amit az ember hajlamos elfelejteni:

  • hogy minden pillanat, amikor csodát látsz, ajándék.
  • hogy az út, amit jársz, nem mindig látszik a felszínen, de minden lépésed nyomot hagy.
  • és hogy van valami az éjszakában, ami nem félelmetes – hanem mélyen gyönyörű.

A lovasok lassan eltűntek a ködben, és a hold fénye is tompább lett. A táj ismét magányosnak tűnt – de már nem volt ugyanaz.

És te, aki láttad őket, most már tudod:
a Holdlovasok valóságosak. Nem azért, mert húsból és vérből állnak – hanem mert emlékeztetnek arra, amit nem szabad elfelejtenünk

Hasonló cikkek

Egy kép, egy történet – 2024.04.21.

A reggel éppen olyan volt, mint minden más reggel a tyúkudvarban: a nap felkelt, a kakas már túl korán rikácsolt, a tyúkok pedig szorgosan kapirgáltak, tollászkodtak, és időnként elégedett kotkodálással jelezték, hogy egy tojás ismét világra jött. Ám azon a

Tovább olvasom »