Egy csendes tavaszi délutánon, amikor a nap sugarai puhán simogatták a kert szélét, egy apró, kézzel festett húsvéti tojás pihent a fűben – nem akármilyen tojás volt ez, hanem egy igazi kis mestermű.
A héjára egy egész történet fért: egy magányos világítótorony állt a part sziklás szélén, körülötte fodrozódó tenger, fodros felhők és fáradt sirályok. A fény, amit bocsátott, láthatatlan volt, de a festék ecsetvonásai között mégis érezni lehetett.
A tojás körül tengerparti kincsek gyűltek össze – apró csigák, kagylók, néhány homokba szőtt nádszál, és vidám színekben játszó vadvirágok: rózsaszínű kozmoszok, mélylila szirmok és friss zöld fű, amely gyengéden ölelte körbe ezt a különleges alkotást.
Nem volt rajta név. Nem volt rajta évszám. Mégis úgy tűnt, mintha egy régi emlék lenne, amit valaki titokban elrejtett – talán egy nyaralás emlékére, talán egy elcsendesült pillanat örökre megőrzött lenyomataként.
És aki rátalált, az megállt egy pillanatra.
Nem a fényűzés miatt, nem a díszítés gazdagságáért. Hanem azért, mert ez a tojás nem csak festett volt – hanem mesélt.
Mesélt a tenger szelíd zúgásáról, a világítótorony magányáról, és arról, hogy egy kis tárgy is lehet egy egész világ kapuja.
A háttér szinte elhalványult, ahogy a tojás ragyogni kezdett a természetes fényben. Nem volt harsány. Nem akart figyelmet. Csak volt. Szép. Csendes. Tökéletes.
És aki letérdelt mellé a fűbe, az talán nem csak a húsvétot érezte közelebb magához… hanem valamit, amit régóta keresett.
