Senki sem tudta, honnan jött. Egy hajnalon jelent meg, amikor a harmat még meg sem száradt a fűszálakon, és a szél csak neszeket vitt, nem szavakat.
A nő arcát csipkefátyol fedte – áttetsző, mintha a ködből szőtték volna, mégis meg-megvillant mögötte valami… több. A bőre tejfehér volt, mint a holdfény, és finom, szinte alig látható tetoválások futottak végig rajta, mint egy régi nyelv árnyékai. A minták nem voltak sem gótikusak, sem törzsi jellegűek – inkább olyanok, mintha a csillagok szabta rítusokat hordozták volna.
A haja vörös volt, nem égetően tűzszínű, hanem meleg, mély árnyalatban izzó, mint őszi avar napsütésben. Lassan mozgott, mint akit nem köt a hétköznapi idő, csak a szél dallama vezeti. A szeme szürkéskék – de aki belenézett, egyszerre látta a múltat, a jelent és azt, ami még csak álom.
Azt beszélték, ő az utolsó Árnyénekes, egy olyan világból, amely egyszerre volt régen és még el sem jött. Az emberek tartottak tőle, de nem féltek. Inkább csendben figyelték, mikor megjelent a mezők szélén, vagy a folyó tükrében – mintha a természet maga kelt volna életre egy nő alakjában.
A tudósok azt mondták, a tetoválásai genetikus kódok – nyomai egy elveszett csillagcivilizációnak. A papok azt suttogták, hogy ő a kelta istenek egyikének gyermeke, aki visszatért, hogy egyensúlyt hozzon a világba. De a gyerekek, ők nem kérdeztek. Ők egyszerűen csak „Fátyolos Tündének” hívták.
Egy napon valaki megpróbálta megszólítani. A nő nem beszélt. Csak rámosolygott. A mosoly egyszerre volt földi és égi – mintha minden fájdalmat megértett volna, de már túl is lépett rajta. Aztán lassan hátat fordított, és eltűnt a dombok közt, ahol a fák susogása már nemcsak szél volt, hanem emlék.
De amikor a nap lement, és a levegő tele lett hajnali derengéssel, a csipkefátyol árnya ott maradt a levegőben.
És aki érezte… az tudta:
valaki, aki a csillagokból jött, ma újra megérintette a földet.
