Az idő itt nem sietett. Nem rohantak percek, nem csipogtak emlékeztetők – csak a fény vándorolt lassan a sima, monolitikus tölgyfaasztalon, ahogy a nap elmozdult az égen. A sarkokban árnyékok ültek meg, puhán, mint egy gondolat, amit még nem fogalmaztunk meg.
Ez volt Ábel dolgozószobája – de ő nem hívta annak. Neki ez a hely volt: a hely, ahol hallani lehetett önmagát.
A falakat meleg tónusú chukum vakolat borította – sima, organikus textúrájával nem uralta a teret, inkább csak súgott. A tölgyfaasztal nem új volt, de élő: apró repedései, selymes erezete a természet nyelvén írt történeteket őrzött. Nem volt tele pakolva – csak egy toll, egy könyv, egy csésze, amely még gőzölgött.
Az ablakon túl csendes kert látszott. Az ágak nem integettek, csak mozdultak. A fény nem égett, csak simogatott.
Ábel itt ült szinte minden reggel, nem azért, hogy határidőket keressen, hanem hogy kapcsolatot találjon: gondolatokkal, emlékekkel, néha csak a csenddel. Voltak napok, mikor nem írt le egy szót sem. És mégis – úgy kelt fel az asztaltól, mint aki többet mondott, mint más egész nap.
Ez a hely nem követelt figyelmet. Nem kényszerített eredményeket.
Ez a hely teret adott.
Lélegzetet.
És talán ezért volt különleges.
Mert itt az ember újra ember lehetett, nem szerep, nem cím, nem elvárás.
Csak egy lélek, aki csendben ült egy asztal mellett, és meghallotta, amit a világ már régóta mondott:
Hogy a szépség nem mindig hangos.
És a nyugalom nem a tétlenség, hanem a megérkezés.
