Volt egyszer egy apró, bolyhos kutyus, akit mindenki csak Csizmácskának hívott. Nem azért, mert bakancsot viselt — hanem mert egy igazi öreg csizmában lakott, mégpedig a falu öreg cipészműhelyének poros sarkában.
Ez a csizma már rég nem járt sehová. Valaha hosszú vándorutak porát viselte a talpán, bejárta az erdőket, városokat, dombokat — de most csak ott pihent, kissé megrogyva, félrehajlott szárával, ahogy az idő szeretettel hajtogatja meg a dolgokat.
És benne, mélyen, puha rongydarabok között, élt Csizmácska, a világ legapróbb, legkíváncsibb kiskutyája.
Nem volt gazdája. De volt otthona.
És minden nap új kalandot hozott.
A cipész néha megállt, rápillantott a bakancsban szundikáló kis testre, és mosolyogva csak ennyit mondott:
– No lám, öreg barátom, még mindig tudsz utazásokat őrizni.
Mert a csizma, bár nem lépett már sehová, történeteket mesélt. A varrás mentén hegyek emléke szunnyadt. A talp kopásában macskaköves utcák zenéje csengett. A bélés mélyén egy régi vándor füttye lapult — és Csizmácska minden délután ezekről álmodott.
Amikor az eső kopogott az ablakon, a kis kutya a csizmába húzódott, a pici orrát a peremre támasztotta, és figyelte, hogyan hull a víz a műhely ablaküvegén.
Amikor a nap sütött, kimászott a bakancsból, de sosem ment messzire — mert tudta, az igazi világ ott kezdődik, ahol a régi emlékek laknak.
Egy napon egy festő járt arra. Belépett, körbenézett, és megállt. Nem szólt, csak elővette ecsetét és festékét, és ott helyben megfestette a jelenetet:
egy régi csizma, és benne egy apró kutya — együtt egy egész világot jelentettek.
És azóta, ha valaki meglátja ezt a képet, talán nem is tudja pontosan, mitől lesz olyan meleg a szíve. De aki igazán figyel, az tudja:
ott bent, abban a kis csizmában, egy kiskutya álmodik — és minden régi tárgyban ott szunnyad egy kis varázslat.
„Nem kell messzire menni, hogy világokat találjunk. Néha elég egy csizma, és benne egy szív.”