Ott állt, az idő peremén, egy sárgára fakult ház, mintha csak a nap mosolya maradt volna fenn egy régi vásznon. Az ablakkeretek kissé repedezettek voltak, a verandán a festék megkopott, de az egész ház olyan volt, mint aki sok mindent látott, mégis szeretettel néz vissza rád.
A ház mellett vasúti sín futott el – nem hangosan, nem sietve. Olyan volt, mint egy régi ösvény, amin egykor levelek hullottak, most pedig fények játszanak a sínpár szélén.
Körülötte zöld bokrok, magas fű, és virágok ringtak a szélben: lila harangvirág, vadmályva, és egy-egy sárga körömvirág, mintha csak a ház színeiből nőtt volna ki újra az élet. A növények nem keretezték – átölelték.
És ott, messze, az akvarell színfoltok közepén, lassan közeledett egy vonat. Nem zakatolt. Inkább úgy suhant, mint egy emlék. Egy régi dallam, amit valahonnan ismerünk, de már nem tudjuk, mikor hallottuk utoljára.
A vonat ablakában utazók figyelték a tájat, s ahogy a sárga házhoz értek, mintha mindenki egyszerre csendesedett volna el. Mert ez nem csak egy ház volt.
Ez volt az a hely, ahol egyszer talán valaki várt rájuk.
Ahol kiskorukban egy nagymama integetett.
Ahol egy levél mindig ott várt a tornácon.
Ahol a nyár illata a fából áradt, és a fűre mezítláb lehetett lépni.
A vonat lassított, de nem állt meg. Nem is kellett. Mert ez a ház már bennük volt. Egy pillanatra visszakapták – aztán továbbindultak, mosollyal a szemükben.
És a ház ott maradt.
Nem mozdult. Nem változott.
Csak figyelte tovább a világot, ahogy festett idő hömpölyög mellette, nyugalomban, virágok között, egy sínpár szívverésén.
„Vannak helyek, amik nem mennek velünk – mert már rég bennünk élnek.”
