A reggel lassan bontakozott ki a rét szélén, ahol a harmat még apró gyöngyökként kapaszkodott a növények levelein, és a nap első sugarai csak óvatosan nyúltak be a lombok alá. Itt, ebben a csendes, mégis élő világban, egy mentalevél peremén egy szitakötő állt – mozdulatlanul, mégis készen minden pillanatra.
Testének fémes kék-zöld árnyalatai vibráltak, ahogy a fény megcsillant rajta. Az apró páncéllemezek, melyek védték, szinte ékszerként ragyogtak – de ő nem tudott erről. Csak élt. Csak figyelt.
A menta levele, amelyen állt, friss volt, erezete éles, mint egy ősi térkép. A levegő hűvös mentás illata körbelengte őt, és a szitakötő minden apró szőrszála érzékelte a nedvességet, a fényt, a levegő rezdüléseit.
A világ hatalmas volt számára – mégis pontos. Minden részlet fontos. Egy árnyék, egy fényfolt, egy hang nélküli rezgés a levegőben. A szárnyai áttetszők voltak, mint az álom, amit nem lehet megfogni, csak csodálni. Minden érhálózat látszott, minden parányi rezdülés, ahogy finoman megemelte, majd újra pihentette őket.
Ő volt a nyár őre – de nem harsány, nem hivalkodó. Csendes figyelő. És a menta, az ő talapzata, egy pillanatra templommá vált.
A természet sosem kérkedik. Nem kiált, hogy nézd.
Csak ott van. És ha figyelsz, megmutatja magát.
Ez a pillanat nem tartott soká. Egy fuvallat – és a szitakötő könnyedén, szinte láthatatlanul tovaszállt. De a levegőben ott maradt a helye. És aki látta, már tudta:
a világ apró csodái nem távoli helyeken laknak, hanem ott, ahol megállsz, és elég közel hajolsz.
