A nyári reggeleknek volt egy különleges illata: friss fű, harmatos levegő, és valami csendes boldogság, amit csak az érez, aki mezítláb lépkedett már harmatos réten. Lili pontosan ilyen reggelt élt át. Haját sietve fogta össze egy lófarokba, ahogy mindig is szokta, amikor indulni kellett – de nem is kellett több, mert ő már tudta, hogy valaki vár rá.
A rét szélén, a fák alatt, ott toporgott halkan, türelmesen Pici Csillag, a barna-fehér póni, akit már egészen kicsi kora óta ismert. Nem volt nagy ló, sőt, kicsit tömzsi volt, a foltjai pedig olyanok, mintha az ég színezte volna őt kék és barna viharokkal – de Lili szemében ő volt a legszebb.
A kislány felvette a lovaglócsizmáját, a kékes szürke nadrágját, és a kedvenc sötétkék lovaglósapkáját, amitől mindig nagyon komolynak érezte magát. De amint megfogta Pici Csillag kantárját, a komolyság tovatűnt – mert ez nem verseny volt. Nem is lecke.
Ez a reggel az övék volt.
Ketten indultak el az ösvényen, ami a mezőn át vezetett. A nap még nem tűzött, csak simogatta őket, az ég pedig halványkék volt, mintha csak álmosan hunyorgott volna vissza. A felhők könnyedén úsztak felettük, a fű susogott, a virágok halkan bólintottak.
Nem beszéltek – legalábbis nem hangosan. Lili néha megsimogatta Csillag puha nyakát, néha csak rámosolygott. És a póni tudta. Tudta, hogy most nincs más dolguk, csak együtt lenni. Nem kellett sietni, nem kellett cél. Csak a léptek lassú ritmusa, a természet színei, és a szívben születő nyugalom.
Az ösvény kanyarodott, és Lili egy pillanatra megállt. Lenézett a lóra, aztán az égre. A világ csendben volt, de mégis minden élt. És ő megérezte:
Ez a pillanat maradni fog. Nem fénykép, nem ajándék, csak egy érzés. A béke, amit akkor érzel, amikor tudod, hogy minden rendben van.
