Volt egyszer egy arc, amely nem színekből, nem ecsetvonásokból, még csak nem is vonalakból állt. Betűk formálták. Apró, sűrűn rajzolt karakterek, egyetlen szó, sokszor egymás mellé írva, egészen addig, míg egy emberi tekintet nézett vissza rád.
Ez a mű nem kiáltott, nem magyarázott. Mesélt.
Az alkotó nem választott véletlenszerű szavakat. Egyetlen kifejezést vett elő – egy egyszerű, mégis jelentésgazdag szót, és azzal kezdett alkotni. Minden betűje egy vonallá vált. Egy árnyékká. Egy fényfolttá. A “szó” lett a kontúr, a részlet, a lélek tükröződése.
A szemekben a betűk sűrűbben álltak, a pupillában egészen összeolvadtak, mégis ott volt minden apró jel: az “A”, a “P”, az “I”, az “N” – nem fájdalmat kiáltva, hanem egyszerűen csak az anyagot mutatva, amiből ez az arc született.
Mert ez az arc nem húsból, nem festékből, hanem gondolatból állt. Az ember, akit ábrázolt, nem egy konkrét személy volt. Ő az írott szó megtestesítője, aki abban a pillanatban született, amikor valaki úgy döntött, hogy a világot másképp akarja látni.
Nem volt benne bánat, nem volt benne öröm.
Csak jelenlét. Egy emlékeztető arra, hogy az, amit kimondunk, leírunk, elolvasunk – képes formálni. Képes testet adni valaminek, ami addig csak levegőben lebegett.
És aki ránézett erre az arcra, nem kérdezte: „Mit jelent?”
Csak azt gondolta: „Ez én is lehetnék. Vagy bárki, aki hisz a szavak erejében.”
Mert a betűk nem csak mondatokat alkotnak.
Ők ismernek minket. És ha elég figyelünk, néha mi is megláthatjuk őket magunkban.
