Millió ével ezelőtt, amikor még a föld nem ismerte az emberek hangját, csak a szelet, a vizet és a dinoszauruszok lépteit, élt egy hatalmas T-Rex, akit mindenki csak úgy hívott: Tűzordító.
Nem azért, mert maga is tüzet lehelt, hanem mert ott lakott, ahol a föld lángolt. Egy hatalmas, zöldellő völgy szélén állt az ő otthona – és mögötte magasodott a Vörös Vulkán, amely néha megremegett, felmorajlott, és tüzes lávát köpött az égre.
Amikor a vulkán életre kelt, a többi állat elmenekült. De Tűzordító nem.
Ő ilyenkor kiállt a hegy lábához, a hatalmas, ősi fák közül, és fölordított az égre. Nem félelemből, hanem mert tudta: ez az ő világa. És ő vigyázott rá.
Mindenki tisztelte. Nem merték zavarni. De mélyen, valahol, érezték: Tűzordító a völgy őre. A fák, a folyók, a vulkán dühe – mind összetartoztak vele.
Egy nap a vulkán nagyobbat dörgött, mint valaha. A föld megremegett, a levegő meleg lett, és a láva fénye vörösre festette az eget. Tűzordító ekkor újra kiállt, megfeszítette hatalmas izmait, és olyan hangon üvöltött, hogy még a lángok is megremegtek.
És a föld meghallotta. A vulkán csendesedni kezdett. Mintha tudta volna: valaki figyel, valaki védelmez.
Azóta is mesélik az ősi erdők árnyékában: amikor a vulkán füstölni kezd, és a levegő forróvá válik, akkor Tűzordító hangja hallatszik, hogy emlékeztessen mindenkit:
Ez a világ egyszerre vad és gyönyörű. És mindig lesz, aki őrizze.
