Vasárnap volt. Az a fajta vasárnap, amikor a világ nem siet. Amikor a fény nem tolakodik, hanem lágyan simogat, a levegő pedig friss, mégis meleg, mint az első igazi tavaszi napokon.
A tó partján, ahol a fű már éledezett, és a bokrok között apró bimbók nyíltak, ott sétált Zsófi, az öt éves kislány, aki már napok óta várta, hogy végre kint lehessen a szabadban.
Kócos, sötét haja lófarokba volt fogva, bár néhány tincs már rég kiszabadult, és az arcát csiklandozta. Egy régi, de még mindig szép rózsaszín-fehér ruhácskát viselt, amit anyukája vasalt ki előző este, csak neki, mert tudta, hogy ez Zsófi kedvence. Fekete lakkcipője kissé már kopott volt, de Zsófi úgy lépkedett benne, mintha az egész világ egy színpad lenne.
És ott volt rajta a piros sál is, amit soha nem hagyott otthon. Ez volt az ő szerencsesálja. Tavaszi sál, ahogy ő nevezte, mert abban mindig valami jó történt.
– Ma én mutatom meg a tónak, hogy milyen szép vagyok! – jelentette ki magabiztosan, miközben az anyukája egy pokrócot terített le a tó partjára.
Az anyukája közben nevetve bólogatott, majd leült a pokrócra, kezébe vette a könyvét, de figyelme egy része mindig Zsófin volt. Nem kellett szólnia, Zsófi tudta, meddig mehet el.
A tó víztükre szinte mozdulatlan volt. A nap aranyszínű sugarai megcsillantak rajta, mint apró csillámok. A víz kék volt, de nem a hideg tél kékje, hanem az a meleg, puha árnyalat, amitől az ember csak mosolyogni akar.
Zsófi sétálni kezdett a part mentén. Minden lépésnél lehajolt, nézelődött, mintha kincsek után kutatna. És persze, hogy talált is kincset: egy lapos követ, amit azonnal felemelt, megtörölte a ruhája szélében, és boldogan mutatta anyukájának.
– Ez a tó köve. Itt lakik. Mostantól velem jöhet haza!
Anyukája mosolygott, és csak ennyit mondott:
– Persze, kincsem, de előbb megmutatjuk neki az egész tavat, hogy ne féljen!
Zsófi bólintott, és a kővel a kezében folytatta útját. A pasztellkék ég fölött vékony, fehér felhők úsztak, olyan lassan, hogy szinte nem is lehetett látni, mozdulnak-e. A fák ágain már zöldült a rügy, és egy-egy madár vidáman csicseregve kísérte őt.
Ahogy a nap tovább emelkedett, a fény átváltott aranyba, és Zsófi leült egy fatörzsre. A kő még mindig a kezében volt, de most már nem nézte. Csak hallgatott.
A víz halk csobbanása, a szellő, az anyukája lapozásának zizegése – minden olyan volt, mintha egy halk dallam szólt volna körülötte. Megnyugodott. Nem kellett semmit tennie. Elég volt ott lenni.
– Anya, hozunk holnap is uzsonnát?
– Hozunk, ha szeretnéd.
– Szeretném. A tónak is megígértem.
És így telt a délután. Nem történt semmi különös – de Zsófi szívében tudta, hogy ezek a napok azok, amik mindig ott maradnak vele.
Amikor a nap már lejjebb ereszkedett, és az árnyékok megnyúltak, Zsófi visszasétált anyukájához, leült mellé a pokrócra, és a piros sálat szorosabbra húzta a nyakán.
A tó még egyszer megcsillant, mintha búcsút intene, de Zsófi tudta:
– Holnap visszajövünk. Megígérem.
