Az eső nem csapkodott. Nem tombolt. Csak hullott – fáradtan, csendesen, ahogy az ember néha könnyezik anélkül, hogy tudná.
A férfi ott állt, egy régi, repedezett fal előtt, amely még mindig tartotta magát, dacolt az idővel, a viharokkal. A vakolat helyenként lehullott, a repedések lassan, évszázados türelemmel térképezték fel az idő múlását. De még állt. Akárcsak ő.
A karjában egy nő feküdt – könnyű volt, szinte súlytalan, mintha a testét már nem a föld törvényei irányították volna. Azúrkék ruhája lágyan folyt szét, mint a frissen kicsöppent tinta a nedves papíron. A lábai alig-alig formálódtak meg – ott már csak színek úsztak egymásba: a kékek, a bézsek, az árnyékok és fények finom remegése.
A férfi arca szilárd volt. Nem kemény, nem hideg – inkább olyan, mint a szél által simára csiszolt kő: élet hordta meg minden vonását. Nézte őt, a nőt, akinek arca még most is annyira kifejező volt, mintha beszélne. Talán tényleg beszélt is – de a szavak eltűntek az eső cseppjei között.
A fény csak alig-alig szűrődött át a szürke égbolton. Az egész világ egyetlen vízfestmény lett, ahol a vonalak elmosódtak, a színek összecsúsztak, de a lényeget mégis mindenki érezte: itt valami fontos történik.
A férfi nem sietett. Nem akarta letenni. Nem akarta elengedni. Talán mert tudta: nem lehet visszafordítani, nem lehet újraírni azt, ami már megtörtént.
De nem is a búcsúról szólt ez a pillanat.
Hanem a hordozásról.
A vállalásról, hogy egy másik élet súlyát is elbírjuk, ha kell.
Hogy az, aki egykor mosolyt adott, most is része marad a szívnek – akkor is, ha már félig a fény, félig a víz világába tartozik.
A háttér fal, a megkopott vakolat – az is tanúja volt ennek a pillanatnak. A világ romlandó volt, de az érzések, a tettek, a szeretet – azok megmaradtak. Még ha a formák szét is olvadnak, a lényeg örök.
És az eső csak esett.
Most már nem csak a világot mosta.
Hanem a szíveket is tisztára simogatta.
