Párizs macskaköves utcái ezüstösen fénylettek az áprilisi esőben, mintha a város egy titkos ékszeres ládát borított volna ki az ég alatt. Az esőcseppek megmosták a házakat, a fákat, az egész világot, és a járdán apró tükrök alakultak ki, amik visszaverték a fényt.
Az egyik csendes kis utcában, ahol a zsalugáterek félig lehunyva őrizték az ablakok titkait, egy idős házaspár táncolt.
Ősz hajuk ázott a finom esőcseppek alatt, de ők csak nevettek, mintha az egész világ az övék lenne. Egy nagy fekete esernyőt tartottak föléjük, de alig figyeltek rá – fontosabb volt az, amit egymás szemében láttak.
Az öregúr kicsit gyűrött zakót viselt, a csokornyakkendője félrecsúszott, az arcán pedig olyan széles mosoly ült, mint egy egész sugárút.
A hölgy egyszerű, világos ruhában pörgött körbe, a szoknyája minden mozdulattal lágy hullámokban libbent. A vállukra tapadtak az esőcseppek, mintha vízből szőtt virágok díszítették volna őket.
Keringtek, lépkedtek, forogtak, a cipőjük alól apró vízpermet fröccsent szét minden egyes mozdulattal. Időnként kibillentek az egyensúlyból, de mindig visszataláltak egymáshoz – hangos kacagással, csillogó tekintettel.
Az égre eközben szelíd szivárvány húzódott fel – halvány, pasztellszínű híd a város fölött. Olyan volt, mintha maga az ég akarná megáldani ezt a kis jelenetet.
Az utcán járók megálltak: volt, aki mosolyogva nézte őket, volt, aki előkapta a telefonját, de senki sem zavarta meg őket. Mert ez a pillanat csak az övék volt.
Nem számított már az idő, a ráncok, az évek súlya.
Ők tudták:
Nem az számít, mennyi idő telt el. Az számít, hogy még mindig van kedvük együtt táncolni az esőben.
A víz végigfolyt az arcukon, összemosva a múltat, a jelent, és minden egyes cseppben ott volt az öröm, a hűség, az élet szeretete.
És amikor az eső lassan csillapodott, ők még mindig táncoltak – nevetve, ragyogva, mintha az egész világ nekik tapsolna a szivárvány alatt.
