Egy kép, egy történet – 2025.05.06.

nő hegedű

A ház már régóta csendes volt. Az ajtók nem nyikordultak, a falióra sem ketyeg már – mintha az idő maga is lelassult volna benne, vagy éppen megállt. A szalonban, az aranyozott díszlécek alatt, egy nő ült egy régi fa széken. Nem mintha mást nem találhatott volna – inkább azért, mert ez volt az a szék. Az egyetlen, amely valaha is elbírta azt a csendet, amely vele együtt járt.

A ruhája mélykék volt, fodrokban omlott alá, akár egy nemesi múlt emlékezete. A csipkeujjak finoman takarták be karját, mintha nem a testét óvták volna, hanem azt, amit valaha érzett. Kezében egy hegedű pihent, nem új, de gondosan megőrzött. Az ujjai úgy simultak rá, mintha a hangszer nem fa és húr lenne, hanem valaki, akit nagyon régen, de nagyon mélyen szeretett.

A levegőben ott lebegett valami eljátszatlan dallam.

Mögötte egy hatalmas, díszes tükör állt. Arany szegélye szinte világított a gyertya fényében. De amit mutatott, nem volt csupán tükörkép. Mert a nő, akit benne látni lehetett, nem pontosan ugyanaz volt, mint aki a székben ült.

A tükörbeli alak egy árnyalattal fiatalabbnak tűnt, vagy talán csak kevésbé fáradtnak. Tekintete határozottabb volt, a tartása egyenesebb, mintha még nem kellett volna annyit letennie. A szoba részletei is különböztek – a tükör világában a hegedű már a vállán nyugodott, a vonó megemelve. Ott a hang már úton volt.

A valóságban a nő nem mozdult. Csak nézte a tükröt. Nézte önmagát – vagy egy másik énjét, egy másik idősíkból, ahol volt bátorság játszani. Ahol el mert indulni, ahol nem halasztott el minden utolsó pillanatot.

Egykor ott állt előtte egy férfi. Nem mondott sokat, de ott volt. Figyelt. És amikor elment, nem szólt – de vitt magával valamit, amit a nő azóta sem tudott visszavenni. A zene ott maradt benne, de nem tudta többé kiadni.

Most azonban, ezen a különös éjjelen, a tükör másként viselkedett. Mintha hívta volna. Nem beszélt, de mégis beszélt.

A nő megemelte a vonót. Lassan, óvatosan. A hegedű megrezdült ujjai alatt, mintha maga is emlékezne. És akkor – először hosszú-hosszú idő után – egyetlen hang kiszökött a húrok közül. Tiszta volt, gyengéd, őszinte.

A tükör mosolygott.

A dallam nem volt tökéletes, de nem is kellett annak lennie. Mert nem a tökéletesség számított, hanem az, hogy végre megszólalt. A múlt nem változott meg – de már nem nyomott úgy.

A nő lehunyta a szemét, és játszani kezdett.

A hang megtöltötte a szobát, a tükröt, a házat. Megtöltötte azt, amit egykor elvesztett – és amit most, saját kezével, hangjával, újraalkotott.

„Nem az a bátor, aki sosem félt – hanem az, aki egyszer csak nem hallgat tovább.”

Hasonló cikkek