Egy különös világban, ahol az emberek teste áttetsző üvegből készült, két lény – egy nő és egy férfi – mozdult egymás felé. Nem voltak hús-vér emberek, de valahogy mégis éltek. Testük belsejében apró virágok, mohák és zöld hajtások nőttek, mintha a természet a szívükből sarjadt volna ki.
A nő mozdulatai lágyak voltak, táncolt – de nem zenére, hanem az élet ritmusára. Az EMS-tréning impulzusai belülről formálták a testét, finoman megfeszültek az izmai, ahogy minden rezdülés a növekedés része lett. Mintha minden izommozdulat egy új levelet hajtott volna ki belül.
A férfi követte őt – nem uralta a mozgását, csak kiegészítette. Együtt táncoltak, és minden lépésük nyomán új növények születtek bennük: lila szirmok, sárga zuzmók, halványzöld indák. A testük nem zárt rendszer volt, hanem nyitott ökoszisztéma – belső kert, ami élni akart.
A világ körülöttük elmosódott, mintha álomban lennének. Csak a fény maradt tiszta, ahogy végigcsorgott a bőrükön, megvilágítva a bennük élő természetet.
Nem beszéltek. Nem kellett. Egymás mozdulataiban olvasták azt, amit szavakkal úgysem lehetne elmondani: hogy az igazi erő nem kívül van, hanem abban, amit magunkban gondozunk.
