Egykor csak a szavanna ura volt.
A dombok fölött járt a szél, és az ő üvöltése visszhangzott a völgyeken. A bundája a napfény aranya, a szemeiben a vadon ősi intelligenciája égett – ösztön, rend, egyensúly. A természet ritmusára született, és annak törvényei szerint élt. De a világ megváltozott. Nem hirtelen – hanem apránként, hangtalanul, mint a rozsda a vasban.
Az emberek gépeket hoztak. A vadont térképekké szabdalták, a szabadságot algoritmusokkal mérni kezdték. És amikor az első drónok fölé emelkedtek, valami bennük – az oroszlánokban is – megmozdult. Talán a kíváncsiság. Talán a védekezés. Talán valami új.
Ő – az első és az utolsó – már nem teljesen oroszlán volt.
Testének bal oldala még a természeté: izom, szőr, szív. A bundája mozdul a szélben, a szeme villanása figyelmeztetés. De a jobb oldalán fény csillan. Ott már nem hús van – hanem fém. Páncélként simul rá a testére, de nem védi: inkább hordja, mint örökséget. Vezetékek futnak végig a nyakán, finom, kék fények lüktetnek a bordák között, és amikor mozdul, nem csak lép – sugároz.
Nem lett gép. Nem lett állat. Ő valami új.
A vadonban most is egyedül jár. Nem követi a fajtársait, de nem is tartozik a mesterséges világ ragadozói közé. Ő határ. Híd. Figyelmeztetés. Remény.
Mert abban, ahogy a hús és a fém találkozik rajta, van valami félelmetesen gyönyörű. Valami, amit még nem értünk, de érezzük: ha túlélni akarunk – eggyé kell válni azzal, amit teremtettünk, anélkül, hogy elfelejtenénk, honnan jöttünk.
Az oroszlán néha még felüvölt.
Nem azért, hogy uralkodjon. Hanem hogy emlékeztessen.
