Egy kép, egy történet – 2025.05.14.

Nem történt semmi különös. És talán épp ezért volt olyan fontos.

A nő ott ült a teraszon, lábait feltette a kis sámlira, jéghideg tea a kezében, a pohár falán páracseppek lassan csorogtak lefelé. A ruhája – élénk hibiszkuszmintás, puha anyag, amit a trópusi szellő táncoltatott – úgy simult rá, mintha maga is a táj része volna. A nap nem perzselt, csak melegített – mint egy régi emlék, ami nem fáj már, csak melenget.

A nő szemei félig lehunyva, nem alszik, csak… nem csinál semmit. És ez az a „semmi”, amit olyan kevesen tudnak igazán: a megengedett pihenés. A tétlenség, ami nem üres, hanem telített – élettel, tapasztalással, a tudással, hogy semmit sem kell bizonyítani többé.

A pálmák árnyéka néha átvonul az arcán. Mint egy mozdulatlan hullám, ahogy a fény és a levél játszik egymással. A háttér – akvarellszínű, festékfröccsenések és impasztó foltok – mintha maga az idő oldódna fel mögötte, színekben, nem percekben mérve.

A tea íze citrusos, enyhén mentás. Az a fajta ital, amit nem iszunk meg gyorsan, mert a pohárban ott van a délután egész hangulata. Kortyol. Sóhajt. És talán épp most, ebben a pillanatban válik eggyé a tájjal – nem nézi többé a szépséget, hanem maga lesz az.

Egy madár rikolt a távolban. Valaki nevet a kert végében. De ő nem mozdul. Nem azért, mert fáradt – hanem mert végre tudja, hogy nem kell mindig rohanni ahhoz, hogy megérkezzünk.

„A valódi béke nem hangos. Megérkezik, leül melléd, és nem kérdez semmit.”

Hasonló cikkek

Meddig?

Vannak szavak, amelyek többet kérdeznek, mint amennyit kimondanak. A „Meddig?” ilyen szó. Rövid, halk, mégis súlyos. Ott visszhangzik minden döntés, minden küzdelem, minden várakozás mögött. – Meddig tartsak ki? – Meddig bírjam még? – Meddig várjak, reméljek, küzdjek, szeressek, dolgozzak,

Tovább olvasom »