Volt egyszer egy kis borz, akit mindenki kerülni próbált.
Nem azért, mert bármi rosszat tett volna – csak mert borz volt. És a világ gyakran gyorsabban dönt, mint ahogy megismer. De ő nem haragudott. Nem bújt el. Csak választott magának egy helyet: egy régi, odvas fatörzset, ami már nem állt, csak pihent – pont, ahogy ő szerette.
A mező tele volt pipacsokkal. Ragyogó piros szirmok, mint apró lángnyelvek, amiket a szél finoman hintáztatott. A kis borz belefészkelte magát a farönk mélyedésébe, és onnan nézett felfelé. Az égre. A fényre. A többiekre.
Szemei tisztán csillogtak. Volt bennük valami egészen egyszerű: a hála. Nem a nagy dolgokért – hanem azért, hogy a világ néha csendes. Hogy a pipacsok nem kérdeznek, csak virágoznak. Hogy a napfény nem nézi, ki vagy – csak simogat.
Nem történt semmi különös. És mégis – abban a pillanatban minden tökéletes volt.
Egy pillangó suhant el fölötte. A kis borz mosolygott. Nem akarta elkapni. Nem kellett. Elég volt nézni, ahogy repül.