Volt egyszer három cica, akik nem olyanok voltak, mint a többiek. Nemcsak a hosszú nyakuk miatt – bár az is elég szokatlan volt –, hanem mert mindig egy irányba néztek, még ha épp senki nem is tudta, mit keresnek.
A legnagyobb testvér, Szellő, magas volt és kecses, szemei olyan kéken ragyogtak, mint a nyári égbolt, mikor tiszta az idő és minden lehetségesnek tűnik. A második, Árny, szintén hosszú nyakú volt, de ő sötétebb bundával, elgondolkodó tekintettel járt – olyan volt, mint egy felhő, ami inkább figyel, mint beszél.
És ott volt a harmadik: Morzsi. Ő volt a legkisebb, a „fura”, a bolyhos, aki sosem nőtt olyan magasra, mint a többiek. A nyaka rövidebb volt, a szőre kuszább, és mikor az égbe próbált nézni, gyakran eltakarta előtte a másik kettő farka. De Morzsi sosem panaszkodott. Inkább lesütötte a fejét, és a földet figyelte, ahol a pipacsok nőttek.
Egy nap, mikor a három testvér a régi ház előtti réten állt – ahol már csak az ablak nélküli keret emlékeztetett az időre, amikor még emberek laktak ott –, Morzsi egyszer csak felnyávogott:
– Nézzetek csak ide! – szólt, és a mancsával egy apró, rejtőzködő virágra mutatott. Nem piros volt, mint a pipacsok – hanem kék, mint Szellő szeme, és finom, mint Árny suttogása.
A nagy testvérek először nem értették, mi olyan különleges benne. De Morzsi csak mosolygott, és így szólt:
– Ti mindig az eget figyelitek, de én… én látom azt is, amit a világ rejteget.
És akkor megértették: Morzsi nem kicsi volt. Csak más irányba nőtt. Bejjebb. Mélyebbre. Csendesebben.
Azóta ha valaki a régi ház mellett jár, talán meglátja őket: három hosszú nyakú cica, akik között a legkisebb néha a legnagyobb csodát találja.
