Lia egy délután, mikor a fény úgy szűrődött át a levegőn, mintha maga az idő pihent volna meg a mezők felett, észrevett egy különös dandeliont. Nem csak a fénye volt más – hanem ahogy mozdult. Mintha figyelte volna őt.
A magjai nem emelkedtek fel a szélbe, mint a többieké. Egyetlen kis világító mag, gyengén rózsaszín fénybe burkolva, ott lebegett előtte – épp olyan magasságban, ahová egy kislány épp csak felér a tenyerével.
Lia óvatosan kinyújtotta a kezét.
És abban a pillanatban minden elcsendesedett.
A mező eltűnt, de nem ijesztőn – inkább úgy, mint mikor lehunyod a szemed, és még érzed a napot az arcodon. Körülötte egy új táj bontakozott ki: lebegő szigetek, lila folyók, madarak, amik éneklés helyett fényjeleket hagytak a levegőben. A dandelionmag vezette őt – nem szólt hozzá, de valahogy mégis értette: ez egy emlékezet-út.
A világ, ahová került, minden egyes lépésénél Lia belső kérdéseire válaszolt. A fák susogása a vágyairól mesélt, a föld alól felcsillanó gyökérfények a múltjáról suttogtak. És amikor a legmagasabb pontra ért – egy domb tetejére, ami mintha csillagporból állt volna –, a dandelion mag lassan megpihent a tenyerében.
Egy hang – vagy talán csak egy gondolat – így szólt:
„Aki a világ titkát keresi, először önmagát találja meg benne.”
Lia nem kérdezett semmit. Csak mosolygott. És mikor kinyitotta a szemét, újra a réten állt.
De valami megváltozott.
Aznap este, mikor a dandelionok fénye elindult az ég felé, egy apró rózsaszín csillag világított a párnája mellett.
