Ez nem olyan tánc volt, amit tanítani lehet. Nem voltak lépések, sem ritmus.
Ez a tánc a csendből született – mint egy sóhaj, amit a világ régóta visszatartott.
A lányt Aikónak hívták, ami annyit jelentett: „a szeretet gyermeke”. De ő mindig azt mondta magáról: „a szél gyermeke vagyok” – mert amikor táncolt, a világ is mozdult vele. Mintha a levegő, a fény, a virágok és az idő mind az ő mozdulatait követték volna.
Lila kimonót viselt – lágyan omlott a testére, mint az alkonyati égbolt. Haja sötét volt és hosszú, de abból nem csupán tincsek hullottak alá – hanem virágok. Gazdag, lila szirmok, melyek úgy nőttek ki belőle, mintha a gondolatai virágoztak volna ki. A mozdulatai nyomán ezek a virágok szinte úsztak a levegőben – nem estek, hanem lebegtek.
A háttér akvarellfoltokká olvadt – hol rózsaszínes, hol ibolyakék, mintha az emlékezet festette volna fel. Ott állt egy daru is, karcsú nyakával és mozdulatlan méltóságával. Nem mozdult, mégis olyan volt, mintha táncolna – csak befelé.
Aikó felemelte a karját. Nem azért, hogy mutasson – hanem hogy elengedjen. A szél belekapott a kimono ujjába, a virágok megmozdultak. Egy pillanatra megszűnt a talaj, megszűnt a hely és az idő. Csak a lebegés maradt – a virágok, a mozdulat, a daru – és benne valami, ami túlmutatott a táncon.
Valami, ami szabadság volt.
