A kártyalap akkor bukkant fel, amikor már senki sem várt új lapot.
Az asztal repedezett volt, az asztaltársaság hallgatag. Nem játszottak, már rég nem — csak emlékeztek arra, hogy egyszer játszottak. A gyertyák alacsonyan égtek, füstjük vastag szálban kúszott felfelé, és a szoba falaiból régi dohányillat és titkok áradtak.
A pakli elfogyott. Az utolsó leosztás után mindenki ült és figyelte, ahogy a csend egyre nehezebb lett.
Aztán a semmiből, mintha a sötétből szivárgott volna elő, egy utolsó lap érkezett az asztalra. Nem keverve, nem osztva. Csak ott termett.
A treff ász.
A lap aranyszélű volt, nem papírszínű. Mintha maga a hold fénye szőtte volna az anyagát. Felszínén a fekete treff szimbólum nem nyomtatva volt – hanem valahogy odaszületve. A sarkában egy „A” – tökéletesen metszett, éles, mégis elegáns – feketén izzott a meleg fényben.
A többiek nem nyúltak utána.
A kártya nem egy volt a pakliból. Mind tudták.
A legenda szerint ez a lap csak akkor jelenik meg, amikor valaki olyan döntés előtt áll, amit nem lehet visszavonni. És nem mindig annak a kezébe kerül, aki húzni akarja – gyakran épp annak, aki elfordítja a tekintetét.
Aznap este a legidősebb játékos, egy nő, akinek haja már rég ezüst volt, és tekintete mélyebb, mint bármelyik borospohár, lassan felemelte a lapot.
Nem szólt, csak bólintott. Tudta, mit jelent.
A treff ász nem jutalom volt, hanem ajtó.
Nem volt rajta kulcslyuk, nem tartozott hozzá zárcsörgés. De aki tartotta, annak választania kellett: vagy megfordítja a sorsát — bármibe került is — vagy elengedi örökre azt, ami egykor fontos volt neki. Nem lehetett mindkettőt. A lap nem engedte.
És ahogy a nő nézte a keze között a lapot, úgy tűnt, a szobában a fény megváltozik. A falak távolabb kerültek. Az árnyékok közelebb hajoltak.
A többiek nem szóltak. Mert ezt a döntést csak egyedül lehet meghozni.
Egy percig, egy óráig, vagy egy életre szóló csendig csak nézte a lapot.
Aztán, lassan, mintha nem is a kezével, hanem a múltjával tenné, letette vissza az asztalra. A treff ász visszacsúszott az arany fénybe, ahogy jött — hangtalanul, szinte megkönnyebbülten.
Másnap a szobát már üresen találták. Csak a gyertyák viaszfoltjai, egy elszáradt pohár karimája az asztalon — és egyetlen kártyalap a poros asztallapon: üres. Se szimbólum, se betű. Mintha sosem lett volna rajta semmi.
De aki ismerte a jeleket, tudta: ott járt a treff ász.
És döntés született.
