A téglaépület már rogyadozott, mégis makacsul állta az évszakokat. Régen pajtának épült, de az idők során átalakult – vagy inkább hozzáidomult azokhoz, akik benne dolgoztak. Ma már mindenki csak úgy hívta: a kovácsműhely. Bár a tűz már ritkábban lobbant fel benne, a hely még őrizte a vas illatát és a kalapácsok zengő emlékét.
A félajtó nyitva állt, ahogy mindig. Belül hűvös félhomály, kívül opálos, fakó napfény, ami megül az istállókövek repedésein. A szél halkan zörgött a tetőcserepek között, és egy csupasz fa – öreg, mint maga a föld – álldogált az udvar szélén, némán figyelve az embereket, mint aki már túl sok telet látott ahhoz, hogy sietve éljen.
A férfi a ló fejét tartotta két nagy, kérges kezében. Egy shire ló volt, hatalmas, fekete, a bundája nedvesen fénylett a párától, és szemében a megszokott türelem csillogott. Ők ketten – a gazda és az állat – nem beszéltek. De nem is kellett. Együtt dolgoztak egy életen át, és a hallgatásuk többet mondott minden szónál.
A földön galambok csipegettek: kenyérhéjat, zabbal kevert port, talán csak emlékeket. A régi kocsi, amely egyszer még nyári vásárokra vitte a családot, most fejjel lefelé pihent, tengelye belecsontosodva a földbe.
A férfi lehajolt a ló füléhez, és valamit mondott neki. Talán csak annyit: „Jó lesz ez.” A ló nem mozdult. Csak állt, mint mindig.
A világ nem szólt közbe. Nem rohant sehová. Csak figyelt. A téglaépület, a fa, a galambok, a fáradt kocsi. Mintha ők mind tudták volna: az igazi élet nem a nagy pillanatokban van, hanem a csendes ismétlésben, a munkában, ami nem vár köszönetet, csak megtörténik, újra meg újra.
És a kovácsműhely – még ha már nem pattog is benne a parázs – mégis él. Mert ahol ló és ember összenéz, ott mindig újraindul valami.
