Az éjszaka fekete volt, de ő nem félt a sötéttől. Ő a sötétből lett.
A ronin már nem szolgált senkit. A pecsét, amit egykor mellkasán viselt, rég lepergett róla, mint a hó a harci köpenyről. De a kardja – az nem felejtett. A penge ugyanaz maradt: tiszta, igaz, és irgalmatlan.
Minden mozdulata az évek súlyát hordozta, de nem nehézkesen – méltósággal. Úgy mozdult, ahogy a tintafolt szalad végig a rizspapíron: megállíthatatlanul, egyetlen lendületben. A fehér és vörös festék a ruháján nem dísz volt – hanem emlék. Vér és hó. Hűség és veszteség. Ő maga.
A pengét felemelte, nem fenyegetésként – hanem kijelentésként. A levegő meghajolt körülötte. A fekete háttérben a világ eltűnt, és csak ő maradt: vonal és szándék, múlt és mozdulat.
A kardcsapás nem szólt senki ellen. Csak az időbe hasított bele. Egy emlékezetbe, ami még tartozott neki.
És amikor vége lett, nem maradt más – csak egy vastag, fekete ecsetvonás, amely mögött ott remegett minden: a csend, a vihar, és az, hogy valaki még mindig áll.
