Egyszer, egy napsütötte reggelen, amikor a harmat még finoman gyöngyözött a páfrányok levelén, két aprócska jószág indult el világgá.
Az egyik egy kiskutya volt – kíváncsi, kicsit ügyetlen, puha, mint a vattacukor, és mindig mindenbe beledugta az orrát. Ő volt Tappancs.
A másik egy kiscica – kecses, kissé komolyabb, de a szemében ott csillogott a világ minden titka. Őt hívták Szöszi-nek.
Egy vastag, bársonyos, mohával borított farönkön egyensúlyoztak végig, ami egy kis erdei patak fölött ívelt át, mint egy zöld híd. A rönk nem volt túl magas, de számukra olyan volt, mintha hegygerincen járnának. A víz halkan csobogott alattuk, és néha egy-egy falevél lebegett el a sodrában, mint egy apró tutaj.
– Nézd csak! – szipogott Tappancs, orrát a levegőbe emelve. – Halillat! Vagy… vargánya? Vagy… mókus?
Szöszi leült, farkát maga köré tekerte, és hunyorogva nézett körbe.
– Ez egy erdei titok, Tappancs. Nem mindent kell azonnal megfejteni. Van, amit érezni kell.
Tappancs ettől annyira elgondolkodott, hogy majdnem leesett a rönkről.
Egy pillanatra megálltak. A világ is megállt. Csak a szél susogott a fák között, és a nap színes pacákban szűrődött le a lombokon át – mintha maga is akvarellfesték lenne.
Aztán egyszerre szökkentek tovább.
Apró mancsuk alatt a moha halk „puff”-hangokat adott, mintha nevetne velük. Néha megálltak egy bogár miatt, néha egymás farkát kergették. Nem volt céljuk. Nem is kellett. Mert minden pillanat maga volt a felfedezés.
És amikor a nap már lejjebb csúszott, és az erdő aranysárgába váltott, visszafordultak.
De valamit magukkal vittek: egy kis darabot abból az érzésből, amikor először fedezed fel, hogy a világ nem félelmetes – csak tele van kérdésekkel, amiket együtt jó megkeresni.
