A tó partján, ahol a nap utolsó sugarai aranyhíddá nyúltak a vízen, nőtt egy különleges virág. Nem volt más, mint egyetlen pipacs – de nem olyan, amilyet a mezőkön látsz. Ez a pipacs kék és lila volt egyszerre, mint az ég és az álom, és szirmai átlátszón reszkettek, mintha maga a fény is csak megpihent volna bennük.
Minden este, mikor a nap lebukott, a virág felragyogott. Nem harsányan – hanem olyan finoman, mint egy emlék. Mintha emlékezne valakire, aki egyszer megállt mellette. Valakire, aki kérdés nélkül is értette, hogy nem minden ragyogás jön a naptól – van, ami belülről születik.
A víz tükrözte ezt a ragyogást, és a tóban a pipacs mása úgy derengett, mint egy csillag, ami eltévedt a földön. A szirmok között apró fényfoltok rezegtek – nem is tudni, harmatcseppek voltak-e, vagy a nyár végi tündérek lélegzete.
A virág nem mozdult, mégis élni látszott. A szél csak halkan merengett körülötte, mintha nem akarná megzavarni. És a világ egy pillanatra elcsendesedett – nem megszűnt, csak lelassult. Mintha a természet is tudta volna: ez a pillanat ajándék, amit nem kell érteni, csak hagyni, hogy megtörténjen.
