Messze a világ zajától, ahol az utak már nem visznek tovább, csak vissza, ott terült el a tó. Nem volt térképen, de néha mégis odatalált valaki – nem azért, mert kereste, hanem mert készen állt megtalálni.
A víz mélykék volt, sima és mozdulatlan. Olyan volt, mint egy emlékezet: tágas, mély, tükröző. És felette ott függött a nap – fehéren, vakítóan tisztán, mint egy felfüggesztett lélegzet. Nem sárga, nem narancs, mint a megszokott naplementék – ez a nap más volt. Mintha nem is a fényt sugározta volna, hanem a békét. Azt a fajta csendet, amit nem lehet megtörni, csak elfogadni.
A parton egyetlen fa állt. Nem mozdult. Az ágai kinyúltak az ég felé, mintha mindig is vártak volna valamire. A törzse vastag volt, de nem büszke. Csak erős. Mint valami, ami sok vihart látott, de nem hagyta el a helyét.
A szél itt nem fújt – inkább csak suttogott, halkan, mint egy öreg barát, aki már nem mond új történetet, csak emlékeztet a régiekre. A levegőben a víz illata keveredett a nyári porral, és a fény mindenhez hozzáért, de nem fájt.
Egy ember jött, egy idegen. Nem fiatal, nem idős. A tekintete viselt volt, mint aki sokat keresett, de már nem biztos benne, hogy mit is. Leült a fa mellé. Nem vett elő telefont, nem gondolkodott a következő lépésen. Csak nézte a vizet, a napot, az ég vörös mélyét.
És ahogy ült ott, lassan észrevette: nem történik semmi.
De ebben a semmiben ott volt minden: az idő lüktetése, a világ szívdobbanása. A tó tükrében nemcsak a fehér nap, hanem önmaga is visszanézett rá. De másképp – tisztábban, nyugodtabban. Mintha ez a hely nem mutatta volna meg, ki ő – hanem, ki lehetne, ha végre nem próbálna semminek megfelelni.
Percek teltek el. Vagy órák. Itt nem számított. Az ember csak ült. A fa árnyéka lassan megnyúlt, aztán beleolvadt a vízbe. A fehér nap nem sietett. Ő sem.
És mikor végül felállt, nem vitt magával semmit. Nem volt emlék, amit megörökített volna – csak egy érzés: hogy van hely a világban, ahol nem kell hangosnak lenni, hogy jelen lehess.
