Aiko kisgyerekként gyakran töltötte a nyári szüneteket nagyszülei kertjében, a város szélén, ahol a levegő csendes volt, és a fák beszéltek, ha elég halkan hallgattál. A kert közepén egy apró, gondosan karbantartott koi halas tó húzódott, aminek vize mindig kristálytiszta volt, mint egy üzenet nélküli képeslap.
Volt egy különös koi hal, amely mindig különösen közel úszott Aikóhoz, ha a kislány a víz szélén üldögélt. Narancssárga testén fehér foltok ültek, mintha a természet egy ecsettel festette volna meg. Aiko Shinjunak nevezte el – gyöngynek –, mert úgy tűnt, ez a hal valahogy több volt, mint a többi.
– Tudod, Aiko – mondta egyszer a nagypapája, miközben együtt etették a halakat –, a koi hal Japánban a kitartás szimbóluma. Ha elég hosszan úszik felfelé a folyón, végül sárkánnyá változik.
– Sárkánnyá? – kérdezte hitetlenkedve a kislány.
– Igen. Mert az igazi erő csendben növekszik. Nem kell hangosnak lenned, hogy nagy dolgokat vigyél véghez.
Ez a mondat beégett Aiko szívébe. Évekkel később, amikor a város zajába és a felnőtté válás kavargó vizeibe sodródott, gyakran eszébe jutott a koi tó és Shinju. Minden évben egyszer visszatért, egyfajta zarándoklatként. És minden alkalommal – mintha a világ semmit sem változott volna – Shinju ott volt.
A nagypapa már nem ült mellette, de emlékei ott éltek a víz tükrében, a fák susogásában, és abban a pillanatban, amikor a halak a felszínhez emelkedtek. Aiko akkor értette meg igazán, hogy a koi hal nemcsak a kitartás jelképe, hanem a kapcsolaté is – azé, ami időt, teret, sőt az életet is túléli.
