Mira egyedül dolgozott a kis műtermében, egy hegyvidéki falucska peremén, ahol a köd reggelente belesuttogott az ablakokba, és a csönd megvédte a gondolatokat a világ zajától. Egész életét a papírnak és a faszénnek szentelte – nem a gyors látvány, hanem a lassan kibomló történetek embere volt.
Azon a télen, amikor a világ látszólag megdermedt, Mira új technikához nyúlt: kézzel készített papírokat kezdett rétegezni – főként eperfából nyert rostokkal, melyek törékenyek voltak, mégis szívósak. Egyik éjjel, mikor a kandalló utolsó lángjai is kialudtak, Mira elkezdett egy női alakot rajzolni. Nem egy konkrét nőt. Inkább érzés volt: emlékekből, vágyakból, elhallgatott történetekből összegyúrt lény.
A faszén vonalai lassan életre keltek – az arc még csak sejtés volt, a testet fátyolszerű rétegek fedték. A mulberry papír alól áttetszett a forma, mintha maga a lélek próbálna áttörni a fizikai határokon. Egy-egy réteg alatt régi naplók foszlányai, préselt virágok, és titokban őrzött levelek rostjai bújtak meg. A figura nemcsak nő volt – Mira is volt, meg az édesanyja, meg a nagyanyja, mindazok, akik valaha túl halkak voltak ahhoz, hogy hallják őket.
A mű elkészült, és Mira nem adott neki címet. Nem kellett. Aki látta, az érezte: ez nem egy rajz. Ez egy vallomás. Egy csendes kiáltás, amit csak az hall meg, aki maga is hordoz rétegeket.
