Volt egyszer egy tó, amelyet csak azok ismertek, akik elég türelmesek voltak, hogy eltévedjenek. Nem szerepelt térképeken, nem vezetett hozzá aszfaltút – csak egy keskeny ösvény a mezőkön át, amit a vadvirágok minden tavasszal újra és újra benőttek. A tó vize úgy simult bele a tájba, mintha a Föld sóhaja hagyta volna ott, csillogó emlékül.
Ide tért vissza minden évben egy Kanadai lúd pár, akik már évek óta ugyanoda rakták fészküket, a nád rejtekébe, a tó keleti sarkába. A tavalyi év hideg és hosszú volt, de most, a nap végre bőkezűen hintette sugarait a tájra. A fák virágba borultak, a levegő tele volt méhek zümmögésével, és a víz tükrén kis fodrok szaladtak, mintha maga a szél is játszani akarna.
Ez az év különleges volt. A lúd pár – akiket a helyi természetkedvelők csak „Őrzőknek” hívtak – először hozták magukkal az utódaikat: öt pelyhes kis csibét, akik még alig tanulták meg megtartani az egyensúlyukat a füves parton. Minden lépésük bizonytalan volt, de a szemük ragyogott – tele volt a világ újdonságával.
Az anyalúd, lágyan gágogva, időről időre megállt, széttárta szárnyait, árnyékot vetve a kicsikre, mintha e gesztussal azt mondaná:
„Amíg én itt vagyok, ti is biztonságban vagytok.”
Az apalúd pedig egyetlen pillanatra sem lankadt. Figyelte a nádas zizegését, a víz fodrozódását, a távolban elsuhanó árnyakat. Ő volt az őr, a határ, a biztos pont.
A nap már dél felé járt, mikor a kis család a tópart legszebb részére ért – ahol a fű olyan puha volt, mintha felhők sűrűsödtek volna a földre, és a sás között apró vadvirágok bújtak meg. A csibék leheveredtek, apró testükön megcsillant a napfény, és először, életükben talán, érezték azt, amit csak a legnagyobbak tudnak szavak nélkül is: a haza csendjét.
Mira – egy festő, aki épp akkor érkezett a tóhoz egy vázlattömbbel és vízfestékkel – észrevétlenül figyelte a jelenetet. A napfény, a mozgó nádszálak, a kis pelyhes testek… Mindez olyan volt, mintha maga a természet festené meg a legszelídebb mesét. Nem kellett keresnie témát. Ott volt előtte – és nemcsak a szemének szólt, hanem a szívének is.
Miközben ecsetje finoman elmosódott vízfoltokat hagyott a papíron, Mira halkan ezt suttogta:
– Bárcsak minden otthon ennyire egyszerűen megszülethetne.
Aznap nem történt semmi rendkívüli – és mégis minden megtörtént: az élet, az összetartozás, a védelem, a nyugalom. Egy szülőpár gondoskodott. Öt kis élet elindult az úton. Egy ember meglátta a csodát. És a tó emlékezni kezdett.
