Hangya úrfi, más néven Antal, mindig is különc volt a bolyban. Míg a többiek szorgosan cipelték a morzsákat és építették a járatokat, ő titokban a „nagyvilág” után ábrándozott. Egy napon, mikor a többiek nem figyeltek, kilépett a megszokott ösvényről, és elindult felfedezni a Tiltott Zöldet – azt a helyet, amit a hangyák csak suttogva emlegettek: a kutyarétet.
Alig tett meg néhány fűszálhossznyi utat, mikor egyszer csak hirtelen megmozdult a föld. Egy árnyék borult rá, majd előtte megjelent valami hatalmas, fekete, rücskös, nedves… Valami, ami szuszogott és morzsolta a levegőt, mint egy alvó sárkány: egy kutya orra.
Antal megdermedt. A dolog előtte nem csak egy orr volt – ez egy hegy! Egy csúcs, amit még senki nem mászott meg. Egy hatalmas, bőrpikkelyes, illatokat zengő hegy, amelynek minden pórusa kalandot lehelt.
A kutya – egy barátságos, kissé már öreg golden retriever, akit a gazdája Morzsának hívott – békésen pihent a fűben. Talán álmodott is valami kellemesről: például sajtos pogácsáról. De ő mit sem sejtett arról, hogy az orránál épp egy epikus találkozás zajlik.
Antal előrelépett. Az orr felszíne előtt állva úgy érezte magát, mintha egy egész világot nézne. Látta a nedvességet, ahogy apró gyöngyökként csillogott. Érezte a szélcsöndet, mikor a kutya kifújta a levegőt – mintha vihar készülődne.
És mégis: Antal nem félt. Felemelte egyik elülső lábát, és… megpöckölte az orr bőrét.
A kutya megmozdult. Egy lassú, lomha, orrviszkető mozdulat volt csupán – de Antal már rég visszagurult egy fűszál mögé, és figyelte, ahogy Morzsa nyújtózkodik, ásít, majd ismét elszenderedik.
Antal ekkor tudta meg: az élet nem attól nagy, hogy mekkora vagy, hanem hogy mennyire mersz kicsiként is bátor lenni.
