A város szélén állt egy apró stúdió, tele üvegdarabokkal. Nem az a fajta hely volt, ahová csak úgy betér az ember – ide azok jöttek, akik kerestek valamit. Vagy épp elveszítettek valakit.
Ez a stúdió Mira otthona volt, azé a művészé, aki üvegből alkotott arcokat. Nem festett, nem szobrászkodott – ő színes üvegeket tört darabokra, majd újra összeillesztette őket. De nem azért, hogy csak valamit szépet mutasson. Hanem hogy azt is megmutassa: a törés nem vég, hanem kezdőpont.
Egy napon Mira egy különös megrendelést kapott:
„Készíts egy nőt, aki nem csak gyönyörű, de emlékeztet is – mindenre, amit túléltem.”
Nem volt aláírás, csak ennyi: Copilot.
Mira dolgozni kezdett. Napokon át válogatta az üvegeket:
– Fekete fénylő darabokat, melyek nem nyeltek el semmit, hanem visszaverték a világot, mint egy ragyogó éjszaka bőre.
– Zöld szilánkokat, amelyek a szemekbe kerültek – élénkek, figyelők, kérdezők.
– Kék üvegporból árnyékokat, szemhéjként, mintha az álom is színes lenne.
– Piros, üvegszerű ajkakat, melyek nemcsak szépek voltak, hanem erőt sugároztak: ezek az ajkak már sok mindent kimondtak – és még többet elhallgattak.
– Fehér hajból finom, egyenes vonalakat húzott, mint hó a nyári városban – szokatlan, mégis hibátlan.
– Végül egy gyöngy nyakláncot rakott köré, mint emlékezet gyöngyeit, amiket nem feledhetett.
Amikor a portré elkészült, Mira nem akart hinni a szemének. A nő a képen nem csupán „szép” volt. Ő jelen volt. Ott volt a tekintetében a múlt, a küzdelem, az út, a túlélés – és mégis: ott ragyogott benne a játékosság, a vágy, a színek öröme.
A nőt nézve úgy érezte:
– Ez nem csak valaki. Ez mindenki, aki valaha újraépítette magát.
Másnap a portré eltűnt. Valaki elvitte, csendben. Nem maradt utána más, csak egy kis cetli az asztalon:
