Minden tavasszal, amikor a szél lágyabban fújt, és a díszalmafák első virágai kinyíltak, egy keleti kék madár tért vissza ugyanarra az ágra. A fa nem volt különösebben feltűnő – mégis valahogy mindig őt választotta.
Az emberek, akik a közelben sétáltak, gyakran megálltak a fa alatt. Nem is tudták pontosan miért – talán csak a színek vonzották őket. A virágok rózsaszínes-lilás árnyalatai, a madár kék tollazata, és ahogy a napfény áttört a leveleken – mindez úgy hatott, mintha egy festő álmodta volna oda. Egy festő, aki nem ecsettel dolgozott, hanem színes ceruzával és tintával, darabonként, vonásonként rakva össze a világot.
De a különlegesség nem a látványban volt. Hanem abban, ahogy a világ széttört darabjaiból mégis egészet mutatott.
A fa kérge apró repedésekkel volt tele, a virágok egy része lehullott, a madár jobb szárnyán egy toll hiányzott. Mégis – minden a helyén volt. Mint egy kirakó, ahol hiányos darabokból is összeáll egy gyönyörű egész.
Az egyik öreg látogató, aki minden reggel kijött ide sétálni, egyszer azt mondta:
– Tudjátok, én már régen nem a madarat nézem… hanem ahogy ott van. Ahogy úgy tűnik, hogy ő is tudja: hiányosan is lehet ragyogni.
És valóban, a kép minden részlete – a madár, a fa, a színek és vonalak – úgy illettek egymáshoz, mintha az élet maga is csak egy különös puzzle lenne, amit nem mindig értünk, mégis összeáll.
