Volt egyszer egy kis svájci falucska, mélyen a hegyek ölelésében, ahol a házak fából készültek, és az ablakpárkányokon mindig volt friss virág. A falu lakói tudtak valamiről, amit a turisták nem: minden éjjel, mikor a hold ezüstösen csillogott, és a csillagok úgy szikráztak, mintha valaki odaszórta volna őket a bársonyfekete égboltra, egy fekete ló ügetett végig a poros ösvényen.
Nem volt gazdája. Nem volt nyerge. Csak a sötét bundája fénylett a hold alatt, mint nedves éjfél, és a patái puhán doboltak a földön, mintha nem is járt volna, hanem emlékeket idézne fel.
A falubeliek Csillagnak nevezték. A gyerekek esténként az ablakhoz tapadtak, hátha elcsípik, ahogy átlépi a falu szélét. A felnőttek csak mosolyogtak, és azt mondták:
– Ha látod Csillagot, az azt jelenti, hogy a lelked még emlékszik az álmokra.
Volt valami különleges ebben a lóban. Amikor a falu fölé leereszkedett a völgyből felszálló pára, és a világ elveszítette éles kontúrjait, ő akkor jelent meg. Egyedül. Méltósággal. Mintha csak őrizné az álmainkat.
Egyetlen fiú – Noé – egy éjjel kilopózott, és a falu szélén várt. A szíve kalapált. Tudta, hogy a felnőttek azt mondták: Csillag csak azoknak mutatja meg magát igazán, akiknek a szíve tiszta, mint a holdfény. És valóban: mikor a köd megnyílt, és az ezüst hold elöntötte az ösvényt, a fekete ló megjelent.
Megállt Noé előtt. Nem félt. Csak nézett – hatalmas szemeiben csillagok tükröződtek. A fiú nem szólt, csak letérdelt, és a ló lehajtotta a fejét. Épp csak egy pillanatra ért össze a kezük és az orrlyuka körüli puha sötét bőr, de az emlék örökre megmaradt.
A következő reggel Noé rajzolt valamit a nagymamája régi festővásznára: egy fekete ló alakját, a ködben, csillagok között, ahogy épp üget a falu felé. Soha nem tanult festeni – mégis olyan valós lett, mintha maga az éjszaka költözött volna a vászonra.
Azóta is ott lóg a faluházban. A címe egyszerű: „Csillag járt itt.”
