Réges-régen, egy kert mélyén, ahol a virágok csak éjjel nyíltak, és a levegő illata olyan volt, mint az álombeli emlékeké, élt egy különleges pillangó. Nem volt olyan, mint a nappali társai: nem kergetett sugarakat, nem üldözte a szél. Ő csak akkor jelent meg, amikor a hold teljes volt, és a világ némán figyelt.
A nevét senki nem tudta – de a gyerekek, akik néha az ablakon át lesték, Vérszárnynak hívták. Ez nem ijesztő név volt. Inkább valami titokzatos, gyönyörű – mint amikor rózsaillat keveredik a holdfény hűvösével.
Vérszárny apró volt, mégis erős. Szárnyai mély vörösben és fekete bársonyban játszottak, mintha a sötétség és a fény egy titkos táncot járna rajtuk. Mikor elrepült egy éjjel virágzó rózsa felett, a szirmai megvörösödtek tőle – nem vértől, hanem az éjszaka szívéből szőtt fénytől.
A kert, ahol élt, egy öreg hölgyé volt: Irma nénié, aki fiatal korában híres kertész volt, de mára már csak egy padon ült, kötögetett, és néha elmosolyodott, ha a rózsák halkan susogtak neki.
Irma néni egyetlen kívánsága az volt: hogy egyszer még lássa azt a különleges pillangót, amit gyerekként egyszer megpillantott a nagyanyja kertjében, egy holdfényes nyáron. Akkor azt hitte, csak álmodta.
De azon az éjszakán, mikor a kert tele volt virágzó holdharangokkal, és Irma néni csendesen elszunnyadt a padon, Vérszárny előbújt. Csendesen körbetáncolta őt. Nem azért, hogy megmutassa magát – hanem hogy megköszönje, amiért ennyi éven át vigyázott a virágokra, az éjszakára… és rá.
Irma néni másnap reggel mosollyal az arcán ébredt. A kezében egy apró vörös szirmot talált, amelyet sosem ültetett el. És a rózsák, amik addig csak fehéren nyíltak, most enyhén piros fényben derengtek.
Senki nem tudta miért.
Csak annyit suttogtak:
– Vérszárny járt itt.
