A kristálytiszta patak egy mély erdőn át kanyargott, ahol a fák lombjai úgy szűrték meg a fényt, mintha apró csillagok hullottak volna a vízre. Az erdőben sok állat élt, de egyik sem volt olyan híres a játékosságáról, mint Milo, a kis vidra.
Milo mindig is más volt, mint a testvérei. Míg ők a vadászatot gyakorolták, ő inkább órákig pörgött, forgott, bukfencezett a sekély vízben. Azt mondta:
– Előbb játszani kell a vízzel, hogy igazán megértsük!
Egy meleg nyári napon a patak vize különösen tiszta volt. A nap sugarai gyémántokat festettek a hullámokra. Milo boldogan csobbant bele. Hátra feküdt, nézte a felhőket, majd hirtelen pörögni kezdett – a hátán úszott, mancsait a mellkasán tartva, mint egy apró herceg, aki saját üvegpalotájában lebeg.
A víz alatt halak suhantak, mintha kíváncsian figyelnék a kis vidra mókázását. A felszín fölött pedig egy természetfotós rejtőzött a parton. Régóta várt egy különleges pillanatra – és most, ahogy a lencséjén át látta Milót pörögni, játszani, elmosolyodott.
Milo persze észrevette az idegent. Egy pillanatra kíváncsian kinézett a vízből, majd kacsintott, és tovább gurult a hullámokon, mintha azt üzenné:
– Az élet nem csak a túlélésről szól. Játszani is tudni kell.
A fotós megörökítette a pillanatot. A kép később bejárta a világot, és sokan, akik fáradtak voltak, vagy elvesztették a mosolyukat, újra megtanultak örülni – egy kis vidra hátán lebegő boldogságtól.
És Milo? Ő ma is ott játszik, amikor a nap fénye áttör a lombokon. Mert vannak pillanatok, amiket még az idő sem mos el.
