Volt egyszer egy tó, amit kevesen ismertek. Nem volt rajta térképen, nem vezettek oda utak — de aki megtalálta, soha nem feledte el.
A tó partján fénylő bazsarózsák nyíltak. Nem hétköznapi virágok voltak ezek: sziromleveleik között apró tündérfények szikráztak, mintha a csillagok egy része leköltözött volna a földre.
A tó vizében gyengéd hullámok játszottak. A távolban egy neonfényben izzó fa hajolt a víz fölé, lombjai olyanok voltak, mint egy örökzöld üstökös. A háttérben egy türkizkék, világító vízesés omlott alá — a vízcseppek szinte énekeltek, ahogy a tóba értek.
És ezen az éjjelen egy férfi ült egy kenuban, a tó közepén. A sziluettje alig látszott, de a körülötte fodrozódó víz meg-megcsillant a neonfényben. Nem keresett semmit. Csak ott volt.
Néha a legnagyobb csodák nem a célban rejlenek, hanem abban, hogy hagyjuk a világot magához ölelni.
A férfi kezét a vízbe mártotta. Ujjai között a fények megremegtek — mint ha az univerzum szívdobbanását érezte volna. A neonfa lombjain egy-egy kósza fénybogár suhant át, a virágok fénye lüktetett a sötét földön, és a csillagok… nos, azok lehajoltak a tó fölé, hogy megnézzék ezt a csodát.
Ekkor a férfi halkan suttogta:
„A világ néha akkor ragyog a legszebben, ha nem akarjuk megszelídíteni.”
És a tó válaszolt. A hullámok finoman ringatták a kenut, a fények táncoltak, és az egész éjszaka mintha egyetlen végtelen pillanattá nyúlt volna.
