A part, ahol az idő elfelejtett járni – Egy történet a csillagfényes tengeröbölről
A világ tele van helyekkel, amik túlságosan is zajosak, túlságosan is gyorsak. És néha az ember szíve úgy sóhajt:
„Bárcsak lenne egy hely, ahol megállhatnék. Csak nézni. Csak lenni.”
És van ilyen hely. Csak kevesen találják meg.
Egy eldugott tengeröböl, ahol a homok hullámai arany és indigókék fénycsíkokban futnak a parton. Ahol a víz és az ég határa elmosódik — mert a csillagok nemcsak odafönt ragyognak, hanem visszanéznek rád a víz tükréből is.
Egy ilyen éjjelen történt, hogy egy utazó — nevezzük csak Leonnak — magányosan érkezett a partra. Nem keresett semmit. Nem menekült semmi elől. Csak érezte, hogy oda kell mennie.
A nap utolsó sugarai épp elmerültek a távoli hullámokban. Az ég sötétkékbe hajlott, és a Tejút ezüst szalagként húzódott végig a boltozaton. Minden csillag élesen, fényesen vibrált, mintha csak a tenger sóhaja tartotta volna őket ott.
A homok még őrizte a nappali meleget, de már beitta a csillagfény szikrázását is. Minden lépésnél mély barázdák rajzolódtak bele, amiket az előző apály hagyott hátra. Ezek a hullámok, mint régi írásjelek, mintha a tenger üzenetét őrizték volna.
Leon megállt. Nem mozdult. Csak nézte, ahogy a csillagok fénye a víz fodrozódásán táncot jár. Az ég és a tenger összeolvadtak — a végtelen megérintette a partot.
És ekkor értette meg: néha az idő tényleg megáll.
Nem azért, hogy valamit elérjünk. Nem azért, hogy valamit bizonyítsunk.
Azért, hogy végre meghalljuk a világ csendjét.
A hullámok ritmusára Leon szinte lélegezni tanult újra. A part homokjában ujjal csillagmintát rajzolt. És tudta, hogy ezt senki nem fogja látni másnapra. Nem is baj. A pillanat számára született.
Ott, a csillagfényes parton, az ember végre megérti: nem mindig kell cél. Van, hogy az út maga a válasz.
