Volt egyszer egy könyvtár, ahová csak azok juthattak be, akik igazán szerették a történeteket. Nem a felszínes olvasók, nem a rohanók — hanem azok, akik hajlandók voltak megállni, leülni, megsimítani a régi bőrkötéseket, és meghallgatni a könyvek halk sóhajait.
A könyvtár legrejtettebb zugában állt egy ősi, bőrbe kötött könyv. A gerince repedezett volt, a lapjai vastagok és pergősek, mintha maga az idő írta volna beléjük a történeteket. A címe kopott arannyal ennyit mondott:
„A Végtelen Utazás.”
Kevesen tudták, mit is rejt a könyv. Mert ezt nem lehetett csak úgy olvasni. Elindítani kellett.
Egy napon egy kíváncsi fiú, Leo, aki minden délutánját a könyvtárban töltötte, véletlenül a könyvön pihentette a kezét. Amint megérintette, a könyv mélyen felmordult — mintha régi gépek zúgása indult volna el a lapok között.
És ekkor a lehetetlen történt:
a könyv lapjai lassan, recsegve széttárultak, mint egy alagút szája. A sárga, időrágta oldalakból egy kavicsos sínpár futott előre, és a következő pillanatban hangos fütty harsant.
Egy régi, gőzölgő mozdony tört elő a könyv gyomrából. Sárgaréz, vas, és patinás acél csillogott a testén, kerekei sisteregve pörögtek. A mozdonyon ez állt:
„Historia Express.”
Leo tágra nyílt szemmel nézte, ahogy a mozdony átdübörög a könyv lapjain, majd a könyvtár falain túl, egyenesen egy hatalmas, csillagokkal és örvénylő felhőkkel ölelt kastély felé vezető sínre tért.
A kastély ablakai fénylettek, mintha ezer történet lüktetne odabent. Tornyai az égig nyúltak, a falak mesék szavaitól zengtek.
A könyvtár közben csendben maradt. Csak az öreg polcok között susogott a levegő — mintha tudták volna: minden könyv magában rejti a saját vasútvonalát, csak épp meg kell találni a hozzá vezető kaput.
