A kis panda, aki megtanulta a szívet rajzolni – Bájos történet a kedvességről
Volt egyszer egy kis panda, akit Linlinnek hívtak.
Még alig volt másfél éves, de máris híres volt arról, hogy mindig mosolyog — legalábbis, a szemeivel biztosan.
Linlin a hegyek szélén egy régi bambuszligetben élt a mamája és a nagy pandacsalád többi tagja között. Ám volt benne valami egészen különleges:
mindenáron szerette volna megtanulni, hogyan lehet kimutatni az érzéseit a többiek felé.
Egyszer, amikor a fák alatt pihegett, meglátta, hogy a ligetbe látogató gyerekek a kezükből szív alakot formáltak.
Nézte őket nagy, kerek szemekkel, majd nekilátott próbálgatni.
A kis panda mancsai persze nem voltak éppen ügyesek az ilyesmire — inkább arra valók voltak, hogy bambuszt törjenek vagy fára másszanak.
De Linlin nem adta fel.
Napokig gyakorolta: először gömbölyű lett, aztán háromszög, néha csak összeütötte a mancsait.
Végül egy szép, enyhén ködös reggelen, mikor a nap áttört a fák között, sikerült: kis, ügyetlen, de tökéletes szívformát formált a két mancsából.
A mamája épp ekkor pillantott rá, és boldogan, halkan morrant:
– Ezt hívják szeretetnek, kicsim. Szavak nélkül is el lehet mondani.
Attól fogva Linlin, ha csak valaki közeledett — másik panda, madárka, sőt a ligetbe látogató emberek —, büszkén formált kis szívet a mancsaiból.
Mindenki nevetett, integetett neki, és a liget híre hamar elterjedt:
„Ott él egy kis panda, aki a mancsával rajzol szívet.”
És Linlin boldog volt. Mert megtanulta: néha a legegyszerűbb mozdulat is képes örömöt adni másoknak.
