A kisfiú és a madárka – Egy történet a kert csendjéről
A kert régi volt, de gyönyörű.
Egy idős tölgy állt benne, ágai oly szélesen nyúltak szét, mintha az egész világot akarta volna átölelni. A gyökerek alatt puha fű nőtt, és a lombok közt madarak csevegtek.
Ott, a tölgy alatt ült egy kisfiú, Áron.
Kerekesszékben érkezett, mert a lábai nem akarták már rég bejárni az utakat. De a szíve — a szíve szabad volt.
Áron szerette a kertet. Itt nem voltak akadályok, nem volt sietség. Csak fények, illatok, madárdalok.
Az egyik ágon apró fészek ringott. Minden nap figyelte, ahogy a madárpár serénykedik körülötte.
Egy reggelen, mikor az ég még alig derült, különös fény borult a kertre. A nap sugarai áttörtek a lombokon, puha aranyló fátylat terítve mindenre. Áron a tölgy alatt ült, fejét hátraszegte, és nézte a fészket.
Aztán észrevette: egy pici madárka szállt le a kerekesszék karfájára. Rápislogott, majd óvatosan, könnyű rebbenéssel a fiú ujjára lépett.
Áron mozdulatlan maradt. Nem mert levegőt sem venni. Csak nézte a madárkát, aki — mintha érezné — barátságosan csipogott.
A napfény egy sugara pontosan rájuk esett. A kép olyan volt, mint egy régi festmény: a kisfiú arca ragyogott a fényben, ujján a madárka, mögöttük a tölgy árnyéka.
Abban a pillanatban Áron mindent elfelejtett — a kerekeket, a napokat, amik nem voltak könnyűek. Csak azt a pillanatot élte.
És tudta:
az életben a legnagyobb szabadság néha egy apró madár súlyában rejlik egy ujjhegyen.
A madárka végül továbbröppent. A fészekbe szállt vissza. De a mosoly Áron arcán még sokáig ott maradt.