Lili nem szerette a reggeleket.
Nem gyűlölte őket, csak… nem bízott bennük.
Mert a reggelek kiszámíthatatlan dolgok voltak. Néha túl hidegek, máskor túl világosak, és legtöbbször túl gyorsan kezdődtek.
Aznap reggel is így volt.
A takaró alatt meleg volt és csendes, kint viszont a világ sürgetett. A konyhából kanál csörrent, odakintről madarak énekeltek — és Lili már ebből tudta: az idő nem vár rá.
Feltornászta magát az ágyban. Kicsit hunyorgott, kicsit motyogott.
A pizsamája elcsavarodott, a haja pedig olyan volt, mintha álmában harcot vívott volna egy párnával.
Megállt a tükör előtt. Egy darabig csak nézte magát, majd sóhajtott egy nagyot.
Anyukája ekkor lépett be. A kezében bögrével, a hangjában mosollyal.
– Jó reggelt, Kócfelhő.
– Nem vagyok felhő – válaszolta Lili álmosan. – Inkább vihar előtti csend.
Az anyukája elnevette magát. Letette a bögrét, leguggolt, és megsimogatta a kócos fejet.
– Akkor ma lassan indulunk. Nem kell sietni.
– De a világ mindig siet – mormogta Lili.
– Hát akkor tanítsuk meg neki, hogy hogyan lehet másképp is.
Lili elmosolyodott. Apró, álmos, de valódi mosoly volt.
A nap ugyanúgy sütött, a világ ugyanúgy forgott.
De abban a reggelben volt valami más: valami lassú, meleg, igaz.
A szeretet hangja, ami nem siettetett.
Csak jelen volt.
