Elira — A balerina, aki a lélekből táncolt – Egy történet a mozdulatok mesterségéről
Elira kislány kora óta táncolt. De nem azért, mert valaki azt mondta, hogy táncolnia kell — hanem mert nem tudott másként élni. A mozdulat volt számára a nyelv, amin a világot értette és kifejezte.
Amikor az első balettórájára belépett, már akkor is különleges volt. Nem a tökéletes tartásával vagy az erejével tűnt ki, hanem azzal, hogy minden mozdulata valódi volt.
A tanára, öreg mester, sok év után először csillantotta meg a mosolyát:
– Ennek a lánynak nemcsak a lábában, a szívében is van ritmus.
Elira nem egyféle táncos akart lenni. Őt nem a technika öncélú tökéletesítése vonzotta, hanem a kérdés:
„Hogyan lehet elmesélni egy mozdulattal egy egész történetet?”
Így hát tanult. Klasszikus balettet, modern táncot, néptáncot, sőt mozdulatművészetet is.
Nem akart mindenből a legjobb lenni — abban akart kiteljesedni, amit épp táncolt.
És ez lett a titka. Amikor színpadra lépett, minden előadás más volt. Hol elegáns és fegyelmezett, hol felszabadult és játékos. Volt, hogy egy halk mozdulattal keltett könnyeket, másszor vihart csapott egy forgásból.
A közönség nem tudta, mire számítson — de azt igen: ha Elira táncol, a színpadon az élet mozdul meg.
Nem akarta másokhoz mérni magát. Tudta, hogy az igazi művészet nem verseny, hanem belső párbeszéd. És ebben a párbeszédben Elira hangja mindig tiszta és igaz volt.
A kritikusok idővel így írtak róla:
„Nem Elira alkalmazkodik a koreográfiához — a koreográfia élni kezd általa.”
És talán épp ez volt a legtöbb, amit egy táncos elérhet.
