A balerina, aki festékből volt – A műterem kicsi volt, de benne mindig mozgott valami.
A fények naponta táncot jártak a falakon, a festék illata átjárta a levegőt, és az ablakpárkányon mindig ott volt egy üres vászon.
Nem várt senkire, mégis mindig készen állt valamire.
Egyik délután a festő — nevezzük egyszerűen így, „a festő” — leült a vászon elé.
Napok óta nem alkotott semmit. A kezeiben ott motoszkált a nyugtalanság, de a szívekhez vezető ösvény mintha elhalványult volna.
Aztán becsukta a szemét.
Nem keresett formát.
Nem keresett témát.
Csak mozdulatot.
És abban a csendben, abban a mély, belső térben megjelent egy alak.
Nem volt teljesen emberi.
A mozdulata túl finom volt ahhoz, hogy testhez kötött legyen.
Nem a súlyban élt, hanem az egyensúlyban. Nem lépett, hanem lebegtetett.
Egy balerina volt — de nem a valóságból.
Amikor a festő felemelte az ecsetet, az alak már ott táncolt a fejében.
Minden vonásnál az ujjai remegtek, mert tudta: ha túlságosan akarja, eltűnik.
Ez nem az a festmény volt, amit ki lehet tervezni. Ez érzett magától.
És ő csak közvetített.
A ruha szinte szétfolyt a vásznon — mint ha ecsetvonásokból lenne varrva.
A test nem egyetlen színből állt, hanem sötétekből, világosakból, árnyékokból és fényből.
A mozdulat, amit megörökített, nem volt póz — inkább egy belső dallam csúcspontja.
És a háttér…
Az nem díszlet volt, hanem érzés. Elmosódott színek, néhol felsejlő formák, talán egy színház utózengése, vagy egy múlt emlékfoltja.
A festő napokig nem mutatta meg a képet senkinek.
Csak nézte.
És valami furcsa dolog történt:
minél tovább nézte, a balerina annál jobban mozgott.
Nem látványosan. Csak épp más szögből nézett.
Másképp emelte a kezét.
Másképp tartotta a nyakát.
Mintha a festmény önmagát finomította volna.
Mintha élne.
A galéria, ahol később kiállították a képet, kicsi volt. Csendes.
Akik bejöttek, legtöbben csak végigpillantottak a képeken. De ezt a balerinát nem lehetett csak úgy továbbhagyni.
Valaki mindig megállt előtte.
És mindig történtek furcsa dolgok:
Egy fiatal lány, aki táncos szeretett volna lenni, de már lemondott róla, könnyekkel a szemében nézte, majd csendben elmosolyodott.
Egy öreg férfi, aki régen festett, de már évek óta nem mert hozzákezdeni, visszament másnap festéket venni.
Egy gyerek csak ennyit mondott:
– Ez a néni mozog.
És bár senki sem tudta igazán, miért, a kép előtt állva az emberek megálltak.
Mert a balerina nem csak testből volt.
Ő a mozdulatban lévő gondolat volt.
És ha sokáig nézted, egy idő után már nem is őt láttad.
Hanem azt, ami benned mozdulni akart.
A balerina sosem beszélt.
De az ecseten keresztül azt mondta:
